William Shakespeare: János király
Az irodalomban is léteznek önbeteljesítő jóslatok. A János királyról minden elemző leírja, hogy nem igazán sikerült dráma, nem ez Shakespeare igazi arca, gyenge próbálkozás egy zsenitől, stb. Így aztán az olvasó,mielőtt egyáltalán hozzáfogna a könyvhöz, máris tele van tömve értékítéletekkel. Pedig Shakespeare nem szorul rá. Ő akkora zseni, hogy még a gyengébb művei is nyugodtan olvashatók, nem alszunk el rajta, nem csalódunk benne, nem undorodunk meg az olvasástól. Csak nem lesz Hamlet-élményünk, ennyi. Persze, azt a kérdést azért joggal teszi fel a könyvolvasó és színházkedvelő hálátlan utókor, hogy ugyan miképpen lehetséges, hogy két király, nevezetesen János angol, és Fülöp francia ( utóbbit Fülöp Ágost néven ismerhetjük a történelemkönyvekből), egyszerűen békét köt egy város ostroma közben, mégpedig oly módon, hogy a város egyik polgára leszól a várfalról, hogy nekik már elegük van mindenből, tessék kibékülni, a királyok pedig erre elvonulnak tárgyalgatni. Az sem mindennapi a tört