Könyvekről mindenkinek

 Robin G.Collingwood a 20.században élt rendkívül sokoldalú tudós. Régészként és ókortörténészként kezdte,majd a metafizika(!)tanára lett Oxfordban. Magyarul,rengeteg műve közül,A történelem eszméje c.kötet jelent meg,1987-ben,a Gondolat Kiadó gondozásában. Afféle bevezetés ez a történelembe,a történelmi megismerésbe,a történész munkájába. Ajánljuk-hozzátehetnénk:és jó lenne,ha...-történészhallgatóknak,közülük is leginkább az elsőéveseknek. Jó lenne,ha minden kezdő a Collingwood-féle elméleti háttérrel futna neki a múlt megismerésének. Collingwood kónyvének fő tézisei a következők: 1. A történelem,mint olyan,igenis létezik. Mivel létezik,megismerhető,ám csak korlátozott formában. Csak annyit enged magából megismerni,amit a források és a történészek gondolatai megengednek. 2. A világ nem materialista alapon műkődik. Éppen ezért,aki igazán meg akarja ismerni a világot,annak az eszméket kell megismernie. A történelem végsősoron eszmék küzdelme. Ez azonban nem jelenti azt,hogy a tórténészn

A mindössze 20 oldalas értekezés ( azért a könyveknél tárgyaljuk, mert jelentős súlyú) tartalma ennyiben foglalható össze: egyik zseni egy másik zseniről. A tragikusan fiatalon elhunyt debreceni költő, Oláh Gábor esszéje Petőfi Sándorról nagyon lírai, ugyanakkor igencsak eredeti megállapításokat tartalmaz. Kopogtat a tehetség az 1923-ban megjelent művön. Oláh Gábor szerint Petőfi maga is műalkotás: kötő, szép ,mély, művészi életű. Szerző szerint Petőfinél ez tudatos szándék volt ( ezt a nézetet ferdítették el később olyan irodalmárok, akik azt állították, hogy Petőfi " menedzselte", " megcsinálta" önmagát. Oláh idáig nem megy el, csak azt a fajta ösztönösséget tagadja, amelyet már a kortársak is- hol elismerőleg, hol a bírálat szándékával- felróttak Petőfinek. Petőfi- recenzens véleménye szerint- egyáltalán nem volt marketingember, bizonyítja ezt képviselőválasztási kudarca is. Egy másik, amit Oláh kiemel Petőfi Sándor művészetében: az egyszerűség. "Petőfi k

A könyv alcíme: Életmű-fogadtatás-utókor 1913-2006. Nincs rá lehetőség, hogy ezt a jelentős monográfiát teljes terjedelmében feldolgozzuk. Monostori Imre mérföldkőnek számító könyvéből inkább csak néhány jellemzőt emelnénk ki. Az első: Szekfű Gyula minden vitán felül tehetséges történetíró volt.A politikai-erkölcsi megítélés nem befolyásolhatja Szekfű szakmai teljesítményének elismerését. A török kor, a barokk, a 19.század történelmi emlékezetét híven őrizve, a forrásokat magas szintű szakmai felkészültséggel kezelve írta műveit Szekfű Gyula. Amely művek- és ez a második, amit feltétlenül el kell mondanunk Szekfűről- nem mindig sikerültek. A " változó idők" nem egy esetben túl erős hatást gyakoroltak erre a monumentális történetírói életműre. Szekfű túlzottan gyakran esett bele abba a hibába, hogy tanítani akart, példát keresni a történelemben bizonyos tézisekre. Ez pedig mindig oda vezet, hogy a fellelt példák örökösen "ideiglenes használatúak" maradnak. Ami pedi

Nagyon sok könyvet írtak már Jézus életéről. Ezek között akad jó és rossz ( az evangéliumok prózásítása), de Igazán Jó csak kevés. Gerhard Lofink: A Názáreti Jézus. Mit akart és ki volt Ő? című munkája az utóbbiak közé tartozik. Akik felekezeti elfogultságtól szenvednek, azoknak tudniuk kell, hogy Lofink katolikus, a könyvet pedig a Pannonhalmi Főapátság Bencés Kiadó adta ki (2017), de ettől függetlenül bármely egyházhoz, felekezethez tartozó keresztény hívő figyelmébe szívesen ajánlom ezt a könyvet. Szerző nagyon messziről indul ( azt elemzi, miben különbözik az ókori tény a mai ténytől, az ókori hír a mai hírtől), és messzire jut. Nem hallgatja el Jézus tevékenységének ószövetségi aspektusait, mindig szól az értelmezés kereteiről is ( Jézus beszédei kapcsán például a bibliai krisztusi nyelvet elemzi, Jézus nyelvét). Lofink tudja, hogy a Jézus iránt érdeklődő mai ember számára, még akkor is, ha keresztény hívő az illető, szükség van arra, hogy átstrukturálja gondolkodását. Hiszen eg

Sztanó László Taljánok, olaszok, digók című könyve a magyar tudományosságban eddig kevésbé ismert területtel, a sztereotípiakutatással foglalkozik. Azzal, hogyan vélekedtek az európaiak századokon át az olaszokról és általában: Itáliáról. Megtudhatjuk, főként Aiden munkásságára hivatkozva, mi a különbség az előítélet és a sztereotípia között. Sztanó részletesen megindokolja, miért a koraújkori útleírás-irodalom alapján tárgyalja témáját. Képet kapunk arról, miért szerettek történelem folyamán az európai kereskedők és arisztokraták Itáliába utazni egy ideig, s mi változott meg a 17 .században. Felvetődik a kérdés: valóban annyira erkölcstelen helynek bizonyult Itália, mint ahogy azt a fiatalságot féltő szerzők látták? Tényleg csak a lopás, a hazugság és a nemi betegségek földje volt az olasz csizma? Nem lehet, hogy a következő generációkért aggódó öregek saját népük problémáit vetítették ki az olaszokra? Akik egyébként nagyon különböztek egymástól, egy velenceinek teljesen más volt a