Könyvekről mindenkinek

 Oscar Wilde egyetlen regényt publikált,de ez a könyv a 19.századi irodalom egyik legnépszerűbb,ugyanakkor leginkább megosztó irodalmi művévé lett. A címe:Dorian Gray arcképe. A viktoriánus angol társaság nem kedvelte a művet,az egyház által irányított cenzúra leszedette a polcokról,a szabadabb gondolkodású utókor viszont már sokkal befogadóbban, sokszor rajongással telítve, értékelte a művet. Az igazság,mint mindig,valahol a két szélső vélekedés között található. Spoiler következik. Basil Hallward,a tehetséges,de addig nem túlzottan sikeres fiatal festőművész új modellről készít portrét. A fiatal,hamvas,ártatlan Dorian Gray személyisége,karizmája,teljesen úrrá lesz Hallward lelkén. A festő barátja,Lord Henry viszont cinikus,fanyar humorú,a mindennapi élet igazságait remekül ismerő férfiú,be akarja vezetni Grayt a mindennapokba,elvenni szellemének ártatlanságát (fausti motívum),megismertetni őt az élet élvezetével. Gray színházba látogat,s szerelmes lesz a Júliát alakító Sybilbe. Eljeg

 Oscar Wilde színművét előbb mutatták be színházban,mint ahogy könyv alakban megjelent Nagy-Britanniában,1893-ban (Ebben nincs semmi szokatlan). Wilde ekkor már elismert,befutott író,a közönség kedvence. A Lady Windermere legyezőjét is szerette a publikum,de azért nem ezt tartották(s az utókor ítélete ebben megegyezett a kortársakkal) a brit szerző legjobb művének. Az arisztokrata körökben,cselekményét tekintve mindössze alig 12 órát felölelően játszódó mű telis-tele van félreértésekkel,naivitással,tévedéssel. Mintha maga a viktoriánus társadalom inogna meg kissé...Lady Windermere,a fiatal és bájos feleség bált ad,ahová meghívja a londoni társaság számottevő alakjait. Amint készülődik az esti bálra,meglátogatja őt Berwick hercegné. Szomorú hírrel szolgál:Londonban azt beszélik,Lord Windermere megcsalja őt. Nem is akárkivel:Mrs.Elyenne-nel,aki nemrég érkezett a brit fővárosba,és roppantul rossz híre van,ugyanis-legalábbis a társasági hölgyek ezt rebesgetik-vadászik a vagyonos férfiakra.

Olvasni pedig tudni kell. Cserna-Szabó András pedig tud olvasni. Olvas Jókait éppúgy, mint Bukowskit, Akunyint éppúgy, mint Oscar Wilde-ot. A mérgezett hajtűk című könyv voltaképpen lazán szerkesztett világirodalmi kalauz, talán az ókor kivételével az összes ismert szerző megtalálható benne. Műfaját tekintve szubjektív olvasónapló, esszé, és szépirodalom lenyűgöző elegye. Finom, mint a langyosan tálalt francia sajt. Csak nem olyan selymes. És ezzel el is intézhetnénk Cserna-Szabó mesterművét, no ,meg egy mondattal, hogy minden irodalomkedvelőnek ajánljuk, ha...Ha nem éreznénk bizonyos fejezeteken azt, hogy ez a pali, ez a Cserna-Szabó, ez bizony Író. Olyan, mint akikről beszél. Merthogy nem tudós módjára analizál, hanem " átfuttat", zsigerivé tesz, ahogy Latinovits mondta a vers kapcsán: a verset " felérezni" kell. Ezt teszi Cserna-Szabó András. Felérez. Így aztán valóra válik a posztmodernek által csak óhajtott egység, szerző és olvasó találkozása, párbeszéde.