Könyvekről mindenkinek

 Cyril Hare krimijét elsősorban könnyed hangvétele,az angliai társadalmi-viselkedési normák frivol bírálata emeli ki az angol bűnügyi regények végtelen tengeréből. Az eltűnt klarinétos értő olvasásahoz nem árt egy kis klasszikus zenei ismeret,de akinek nincs,az is elboldogul ezzel a könyvvel.  A történet a hangulatos dél-angliai kisvárosban,Markshire-ban játszódik. A kisvárosnak van egy egészen jó klasszikus zenekara,amely minden évben hangversenyt ad a helyi közönségnek. Csakhogy az idei produkció nehezen akar összeállni. Végül a választmány úgy dönt,meghívják szólistának az Anglia-szerte egyre ismertebb,félig lengyel származású hegedűvirtuózt,Lucy Carlesst. A döntésnek nem mindenki örül. Szükség volna még egy klarinétosra,egy lengyel fiatalembert találnak,aki azonban nem hajlandó Lucyval játszani. A legnagyobb szponzornak van jelöltje,ő meg a másodszólamot nem hajlandó játszani,csak elsőt. Szóval,áll a bál... Az előadás szörnyen sikerül. Az orgonista eltűnik,a klarinétos helyén valak

Ezt a könyvet azoknak az Olvasóknak ajánljuk, akik elkötelezetten kedvelik a klasszikus zenét, tudnak jól kottát olvasni, s ha blattolni nem tudnak, van otthon valamilyen hangszerük, amin lejátsszák. Kroó György és alkotótársai műveken keresztül tekintik át a huszadik század zenéjét. Kérdéses, hogy 18 zenemű bemutatásával körülírhatók-e a huszadik század zenéjének irányzatai, folyamatai. Sajnos, az derül ki ,hogy nem. Ettől eltekintve a könyv nagyon hasznos, mert az egyes művek elemzése remekül sikerült. Kodály Zoltán: Háry János című daljátékát Szabolcsi Bence elemzi, három zenei réteget különít el a műben: a magyar népdalt, a " mese zenéit", illetve a drámai zenét. Talán zeneesztéták felkapják a fejüket eme három kategória hallatán, hiszen ezek nem pontosan egyeznek a szaktudomány által elfogadott stílusirányzatokkal és műfajokkal- de ha végighallgatjuk a Háry Jánost, rá kell jöjjünk: az elemző kiválóan ráállt az alkotó hullámhosszára, képes egy síkon mozogni vele, mert a

A Gramofon folyóirat klasszikus zenéről és jazzről szól. Ez is jelzi, hogy jazz mára kikerült a " könnyűzene" feliratú skatulyából, színvonalában emelkedett, felnőtt a Nagy Testvérhez, a klasszikusokhoz. Ellentétben a pop-rock alapú zenékkel, melyek inkább lefele ívelő tendeciát mutatnak, de ez a rajongókat csöppet sem érdekli, elvégre nem mindenki a zene miatt jár fesztiválokra... A Gramofon folyóirat 2008.nyári számának rendkívül gazdag tartalmából két írást emelnék ki. Aradi Péter a Semmelweis Vonósnégyes 25 éves jubileumát ünnepli cikkében, Rost Andrea pedig arról beszél, hogy beleszeretett a dalba, mint műfajba. Jó példát nyújt a művészi alázatra, mikor azt mondja, hogy 13 év Traviata-éneklés után kezdi magáénak érezni a darabot. Rendkívül gazdag a Gramofon lemezajánlója, kiemelném belőle Barbara Booney Schubert-lemezét, melyet a megjelenés évében volt szerencsém meghallgatni, és kijelenthetem: hozzátesz Schuberthez, nem pedig elvesz belőle. A rendkívül igényes kiállítá

A zene mindig is érdekelte az embereket. Nincs olyan ember, aki ne kedvelne valamiféle zenét. Éppen ezért a könyvkiadók szívesen adnak ki zenéről szóló könyveket, abban reménykedvén, hogy az érdeklődés áttranszplantálódik a könyvpiacra is. Peskó Zoltán könyvét olvasva, megállapíthatjuk: nem is olyan rossz üzletpolitika ez. A " zenéről. színházról, zenés színházról" című, könnyed hangvételű sztorizás közelebb hozza a közönséghez a klasszikus zene nagyjait, Mozartot ( akiről, valljuk be, eléggé sematikusra rajzolt kép él a köztudatban, nem utolsósorban Forman filmje következtében), Wagnert, vagy a mára hazánkban szinte elfeledett orosz Muszorgszkijt. És persze, nem hiányozhatnak egy ilyen könyvből a 21. század zenei nagyágyúi, Herbert von Karajan, Arnold Schönberg vagy éppen Pierre Boulez. Szóval, kellemes, néhol nem túlzottan mély, de élvezetes könyv Peskó Zoltán alkotása. Rózsavölgyi és Társa, 2010.