Könyvekről mindenkinek

Hjorth és Rosenfeldt ezúttal is izgalmas krimit alkotott, vagyis inkább thrillert, ezúttal azoknak sem lehet panaszuk rá, akik jó sok vért szeretnek látni-olvasni egy bűnügyi könyvben. A néma lány egy négytagú család haláláról mesél,akik heves természetű környezetvédők voltak, valamint hátborzongató képet kapunk egy tízéves kislány kálváriájáról, lelki meghasadásáról. Kriminek mindenképpen jó, kiemelkedik az átlagból. A szerzőpáros könyve azonban fényévekre van attól, amit irodalomnak nevezhetünk, sőt, az örökös lelkizés, a ki-kivel-és-mikor szövegrészek inkább idegesítők, semminthogy előrevinnék a cselekményt. Adott tehát egy krimi, amely a maga műfajában nem rossz, csak kissé túlírt.De azért olvasható. Ám semmi több.Itt a probléma. Egy író akarjon valamit mondani olvasóinak, valami olyat, amit életre megjegyeznek, még akkor is akarja ezt, ha " csak" krimit ír- ami nem könnyű. Az igényesség ott kezdődik, hogy akarok tanítani valamit. A Hjorth-Rosenfeldt szerzőpárosnak ni

Azt gondolom, nem kellett volna megírni ezt a könyvet. Illetve: Nem így kellett volna megírni. Bizonyos esetekben jobb, ha az ember az ötleteit nyugodni hagyja, egészen addig, míg elalszanak, vagy felváltják őket újabb ötletek. Nem az alapkoncepció rossz: érdemes klasszikus gyermekverseket parodizálni, különösen, ha valakik olyan tehetséges modern költők, hogy megtehetik. Lackfi János és Vörös István azok. A baj a mennyiséggel van. Gyakorlatilag végigszáguldanak humor-energiájukkal az egész magyar irodalmon, így aztán silány költői versennyé avasodik a produkció, függetlenül attól, hogy az egyes költemények külön önmagukban mennyire rezgetik meg az olvasók rekeszizmait. A címadó vers, az Apám kakasa, például egyáltalán nem. Viszont az Áprilys, vagy A kocsim csudaszép Audi, vagy éppen a Követelő, nagyon is. A Nyanya című vers-produkciót viszont kifejezetten ízléstelennek találom. És így tovább...Szóval, ilyen gyermekkönyvet nem szabadna írni. Helyette inkább valami szépet, gyönyörűt.

Ha egy teológiai könyv nem a teológia alapjairól szól, hanem teológiaprofesszorok egymás közti vitáiról, akkor előbb-utóbb letér az igaz útról. Alister E. McGrath is így járt. A Bevezetés a keresztény teológiába című könyv alapmű- mindazok számára, akiket jobban érdekelnek az elméletek, mint a keresztény vallás mindennapi gyakorlata, a hitélet, az úrvacsora, a gyülekezeti közösségek. Tipikus egyetemi tankönyvvé lett ez a Bevezetés, ahol olyan vadhajtásokról is részletesen olvashatunk, mint a fekete teológia(eszerint a Bibliát néger zsidók írták, Pál apostol pedig szélhámos volt, aki átfordította a Szentírást a fehérek nyelvére...), a latin-amerikai felszabadítás-teológia, vagy éppen posztmodern filozófusok Bibliaértelmezése ( egyikük szerint, mivel a jelentés szónak fasiszta mellékíze van, a Biblia pedig nem fasiszta, ezért a Bibliának nincs jelentése). Ahelyett, hogy ilyen hülyeségekkel foglalkozna a Szerző, többet kellett volna szólnia magáról a Írásról, az abban szereplő történetek

Egy barátom egyszer azt mondta, hogy a Biblia kétezer oldal önismétlés: mindig ugyanazt a mondandót variálják. Na, hát erre bepöccentem, és ajánlottam az illetőnek Derek Prince könyveit. Hihetetlen az öregúr, olyan dolgokat bogoz ki az Igéből, amit egy egyszerű hívő talán soha életében észre sem vesz. Az őszinte, szívből fakadó hit párosul nála elképesztő kreativitással, mégsem viszi félre a Szentírást, sőt... A Szellemi konfliktus című könyvének alapgondolata az, hogy Isten és a Sátán folyamatosan küzd egymással, még napjinkban is tart ez a küzdelem. De ez a harc szellemi szinten folyik, mivel Krisztus már bebizonyította, hogy testileg képes legyőzni a kísértéseket, azaz a Sátánt, mégpedig akkor, mikor megkísértetett a pusztában a negyven nap böjt után. Ennek a szellemi harcnak módozatait taglalja Derek Prince. Segíti a hívőket abban, hogy sikerrel vívják meg a csatákat az Úr nevében. Még azt is megtudjuk, milyen szimbolikája van a Bibliában a római legionáriusnak. Lehet, hogy S

A The Economist stábja, Andrea Burgess és társai, nagyon jó kis statisztikai kiadványt állítottak össze a globális helyzetről. A statisztika jó, a statisztika kell, mert a számok vezetnek el bennünket a valósághoz, nem pedig a manipulált vélemények és régesrég bukott ideológiák új köntösbe öltöztetése. A világ számokban 2013. című kötet tragikus képet fest Európa demográfiai jövőjéről. A leggyorsabban növekvő népességű országok sorában nincs egyetlen európai sem- az első 50 között!! Az afrikai, ázsiai, főleg iszlám népességű országokban viszont szépen, egyenletesen nő a népesség, ki lehet találni, hogy ennek mi lesz a következménye...Illetve. már mi a következménye. Európa más területeken is tragikus helyzetben van. Nézzük például az " Oktatási kiadások a GDP %-ában című táblázatot! Meglepő rangsor: 1. Kelet- Timor,ahol a GDP 14 százalékát költik oktatásra, ők tudják, mi a jó 2. Kuba 3. Lesotho ( Dél-Afrikában van) 4. Burundi  5. Moldova 6. Maldív-szigetek 7. Dzsibuti 8. Namíbia

Keresztény pszichológiai csemege... Bert Bauman: A lélek gyógyulása című könyvéből megtudhatjuk, hogyan vélekedik a kereszténység a lélekről, a testről, a Megváltásról, és Isten szerepéről az ember életében. Nagyon fontos könyvről van szó, minden keresztény embernek el kellene olvasnia. Érdekes módon közelíti meg az emberi személyiséget. A hagyományos, jungista- materialista felfogás szerint értelem és érzelem külön egység. A kereszténység szerint nem. Van a Szentlélek/ Szent Szellem, nagyjából ez felel meg a hagyományos pszichológia szerinti tudatalattinak, itt munkál az Isten. Van a Lélek, amely áll - értelemből - érzelemből - tudatból - akaratból. És van a test/ hústest. A megváltás három idődimenzióban történik. A Szellem már a múltban megváltatott a bűntől. Ma a Lélek megváltásának korát éljük. A test pedig a jövőben váltatik meg, a feltámadáskor, vagy Isten országának földi eljövetelekor. Úgyhogy mindenki legyen szíves odafigyelni a lélkére ( értelmére, érzelmeire, akaratára, tu

Tomasso Campanella istenes életű szerzetes 1602-ben, az inkvizíció börtönében írta Napváros című utópisztikus könyvét. Egy olyan társadalmat rajzol Olvasói elé, melyben a vezérelv az abszolút igazság. Mindenki egyenlő, és mindenki dolgozik. A munkát, a mesterség gyakorlását tartják igazi nemesemberhez méltó feladatnak, nem a henyélést. A Nap a főisten, de vannak kisebb istenek is, mégpedig az emberi kreativitás különböző területei, pl. Fizikus, Retorikus stb. A gyermekeket közösségben nevelik, megtanítják mesterségre, humán- és természettudományokra. Mindenki azt a mesterséget vagy tudományt műveli felnőttkorában, melyre gyermekkorában legalkalmasabbnak bizonyult. Nagyon alaposan szabályozzák a gyermeknemzést. Kiválasztják, melyik férfi melyik nővel passzolna leginkább. Háromnaponta lehet közösülni. A biblikus vallást becsülik, a keresztény egyházakat kevésbé. Elfogadják a eredendő bűn tanát. A jelenlegi emberi világ romlott, de az igaz keresztények boldogok. Vajon szeretnénk ily

Napjainkban soha nem látott módon került a politika ill. a társadalmi párbeszéd középpontjába a szabadság kérdése. Mi a szabadság, kinek jár, mennyi jár, és hogyan kell vele élni? Meddig terjednek az emberi jogok? Hol a határ szabadság és szabadosság között? Ezek a kérdések bennünket, a 21. század embereit igencsak foglalkoztatják, s a mainstream médiumokból többnyire sematikus válaszokat kapunk. Vagy liberalizmust, vagy antiliberalizmust. Raymond Aron huszadik századi francia politológus Tanulmány a szabadságjogokról című könyvében ( amely a Berkeley Egyetemen tartott előadássorozat összefoglalója) igyekszik árnyalni a képet. Az első dolog, amit meg kell értenünk, az az, hogy a szabadság nem pusztán politikai szabadság, nem egyszerűsíthető le egyik vagy másik divatos politikai eszmeáramlatra. A szabadság fogalmát senki nem sajátíthatja ki, sem egy nemzet, sem egy hatalom, sem pedig egy magát prófétának tévesztő értelmiségi. Aron főleg Tocqueville és Marx e téren kifejtett munkásság

Fenyő István 1969-ben megjelent esszékötetében a reformkori magyar liberalizmust veszi górcső alá. Rámutat a korabeli magyar liberálisok elképesztően magas szellemi orientációjára, részletesen elemzi a liberalizmus társadalomátalakító szerepét. Megérthetjük elemzéséből, hogy a 19.századi nagy gondolkodók nem a korlátlan szabadság, hanem a zsarnokság elleni küzdelem jegyében voltak liberálisok. Ma konzervatívnak neveznénk őket... A Bevezető tanulmány után a Szerző három életművet elemez könyvében: Horváth Mihályét, Pulszky Ferencét, és Fényes Elekét, aki e sorok írójának is nagy kedvence. Ő volt Magyarország első közgazdasági újságírója. Halhatatlanná azonban statisztikai műve tette nevét. Mára kicsit elfeledkeztünk emlékéről, pedig munkássága mérföldkő a magyar tudományosság gazdag történetében. Fenyő István könyve körkép. Körkép arról a szellemi elitről, mely a 19. században átvezette hazánkat a feudalizmusból a polgári társadalom- kapitalizmus vizeire. Ők maguk is tudták, hogy ahová

A Hetek Magyarország legjobb hetilapja-jelenleg. Összehasonlítatlanul kisebb költségvetéssel dolgozik, mint a nagy médiamogulok, mégis, értékrendje és színvonala alapján a legfontosabb és legpontosabb lapnak nevezhetjük, mely a mai magyar médiapiacon jelen van. Vegyük például minden sajtótermék alfáját és ómegáját, az értékrendet! A legtöbb magyar lapnak egyetlen értékrendje a hirdetési bevétel. no meg az egyéb, ki tudja, honnan származó bevétel...A Hetek más, ők mérsékelt konzervatív irányzatot követnek, szólnak a 2017.június 2-i számban  Európa demográfiájáról( milyen messze van Magyarország is a szükséges 2,1 -es termékenységi rátától...), a kereszténységnek a világra gyakorolt hatásáról, az Öböl-monarchiákban tapasztalható emberi jogsértésekről. Ahogy a nagykönyvben meg van írva: tájékoztatnak, és kulturált módon véleményt formálnak. Csak ajánlani tudjuk mindenkinek. És persze gratulálni az alkotóknak. 

A Markó László által főszerkesztett Egyetemes Lexikon 1996-ban jelent meg. Ebből a matuzsálemi életkorból következik, hogy nem szerepelnek a könyvben a modernnek mondott 21. század infokommunikációs műveltséganyagai. Nincs internet, mobiltelefon, plazmatévé és egyebek. Van viszont klasszikus műveltség, melynek szerepe napjainkban egyre inkább felértékelődik- mivelhogy egyre kevesebben rendelkeznek vele. Irodalom, történelem, zene, a természettudományok alapjai, néhány magyar sportoló, földrajz ( utóbbi eléggé németes, túl sok az alig ismert német kisváros)- szóval, minden, ami a 20.század végén tudomány címén futott. Remekül megírva, érthető nyelvezettel, az angol enciklopédiák szószátyárságától mentesen. Érdemes nézegetni.

Darvas Gábor zseblexikonja ( azért nem annyira " zseb": 250 oldal, de így is elfér egy kisebb táska egyik rekeszében, ami a Zeneműkiadó gondos munkáját dicséri) nem kevesebbre vállalkozik, minthogy átfogó képet adjon a zenekedvelő Könyv-Olvasónak több ezer év klasszikussá emelkedett zenéjéről: a fontosabb hangszerekről, műfajokról, konkrét művekről ( nagyon ügyesen, külön címszóban is!), és természetesen a nagy szerzők életéről. Utóbbit szerintem nem volt szerencsés külön fejezetbe tenni...Nagyon érdekesnek találtam, amit az angol és a bécsi zongoratípusokról olvastam, mégis kijelenthető: a műfaji meghatározások sikerültek legjobban. Merthogy: árnyaltak. A zenében ugyanis nem lehet minden művet egy kaptafára ráhúzni ( ld. szimfónia), a zsenik teremtő elméje úgyis áthág minden korlátot. A címszavak tömörek, de nem nélkülözik a Szerző egyéni véleményét, látását, ez néha-néha értékeléssé lakul, ami egy lexikon esetében, ugyebár nem megengedett. Szerencsére ez csak ritkán fordul

Ez a könyv, az Európa története, még sokáig alapmű lesz a témában, annak ellenére, hogy akad benne néhány pontatlanság- de hát melyik szakmunka mentes az ilyesmitől? ( Megjegyzem, azért a dákoromán elméletet nem kellene csak úgy elfogadni...) Norman Davies valami elképesztően ironikus stílusban tekinti át az Öreg Kontinens kétezer évét, az őskortól egészen a kilencvenes évekig, a kommunizmus bukásáig. A Szerző Európa sokszínűségét emeli ki, a változatos nyelvi- kulturális közösséget, melyben az egyetlen kohéziós erő az európaiság-tudat. Persze, lehet ezzel a kimondatlan tétellel is vitatkozni, lehet átkozni a brüsszeli bürokratákat, de a nemzetek között igenis van közös nevező. Magyarok, angolok, norvégok és albánok- mind Európaiak vagyunk, s ez kötelez bennünket valamire. Például arra, hogy józanul gondolkodjunk magunk felől. Ezt manapság, a könyv megjelenése után közel húsz évvel sokan elfelejtik- hát akkor jól az eszükbe kell vésni. Mert Európa jövője azon áll vagy bukik, hogy men