Könyvekről mindenkinek

A paradigma szó általánosan elfogadott nézetrendszert, megközelítést jelent. Jonathan Cahn könyvében új történelmi paradigma megalkotására tett kísérletet- s azt kell mondanom, ez a paradigma igen-igen meggyőző. Ahhoz, hogy A paradigmát értően olvasni tudjuk, ismerni kell a Bibliából Akháb király, Jezábel királynő és illés próféta történetét. Azt ajánljuk, ezek nélkül hozzá se fogjon Jonathan Cahn könyvének olvasásához. Nem mintha a Szerző nem lenne előzékeny, elég sok bibliai idézetet tartalmaz a könyv, de azért jobb, ha önállóan kutakodunk... Aztán érdemes átnézni az USA 20. század végi történelmét, különös tekintettel Bill Clinton elnöki időszakára. Clinton nem fukarkodott a botrányokkal, különösen ismertté azonban a Monica Lewinskyvel folytatott - általa tagadott, majd beismert- viszonya tette. Cahn azt állítja, hogy a két történet összefügg. Akháb király vétke és Bill Clinton amerikai elnök vétke ugyanaz- csak éppen más korszakban. Nagyon szépen logikusan vezeti Olvasóit a Sze

Nagyon sajnálom. Jómagam nagy élvezettel olvastam A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című könyvet, szerettem azt a humort,azt az elképesztő történelmi abszurdot, amit ez a könyv magából sugárzott. Jonas Jonasson svéd íróról pedig azt gondoltam, végre itt a 21. század szatirikus írózsenije. Aztán elolvastam A százegy éves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik című könyvet, és átfutott rajtam a borzongás. Ez a mű már nem humor. Ez egy Trump-ellenes propagandairat. Az a bajom ezzel, hogy Trump politikájának lényegi elemeit nem támadja, inkább az amerikai elnök stílusát "elemzi" felszínesen, a demokrata szellemiségű ellentábor minden meglátását kritika nélkül elfogadva, a Trump melletti érveket teljesen figyelmen kívül hagyva. Az amerikai elnök intoleráns, arrogáns, ostoba fickóként tűnik fel- és ami nagyobb baj, ez a könyv lényege. Ettől lesz szatirikus irodalom helyett  liberális propagandairat. Maga az amúgy igencsak fantáziadús cselekm

Ahogy a háborúknak, úgy a békéknek is megvan a maguk történelme. Legalábbis ez derül ki Székely Gábor: Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története című könyvéből, mely eredetileg akadémiai értekezés volt, aztán 1998-ban kiadta a Napvilág Kiadó. A könyvből megtudhatjuk, milyen illúziókkal tekintettek a jövendő század elé a tizenkilencedik század liberális államférfiúi. Miben reménykedtek, talán az örök békében? Hát, számításaikat alaposan keresztülhúzta a történelem. Megtudhatjuk,a baloldali mozgalmak, a különböző szocialista internacionálék hogyan vélekedtek egy jövendő háború esélyeiről. Képet kapunk az első világháborút követő zavaros helyzetről, mikor is Wilson elnök utópizmusát a Párizs környéki kastélyokban tanácskozó európai nagyok tették semmivé. Az első világháború után a béke ügye nagyon népszerű lett- de át-meg átitatódott napi politikummal és mindenféle hatalmi harcokkal, ez okozta többek között Albert Einstein eltávolodását a békemozgalmaktól. A genfi székhe

A könyv alcíme: A gyilkosság, amely véget vetett az amerikai Camelotnak John Fitzgerald Kennedy neve jelképpé vált, egy hajdanvolt Amerika jelképévé. Az emberek a békéért küzdöttek ( látszatra), az USA-ban alacsony volt a jövedelemadó ( látszólag), és valami neoromantikus életérzés hatotta át az egész társadalmat. Bill O'Reilly és Martin Dugard könyve ezt a boldog időszakot, a felhőtlen hatvanas éveket idézi meg. Messziről kezdik a Kennedy-sztorit. Az USA nemrég megválasztott elnöke a félelmetesen dörzsölt Nyikita Hruscsovval száll szembe, hogy elkerülje az atomháborút. És győz, ezzel megalapozza mítoszát. Látszólag. Mert vannak, akik már azt is engedékenységnek veszik, hogy jóképű, és meglehetősen kifogásolható erkölcsiségű elnök egyáltalán leül a Szovjetunió első emberével. Az elvakult antikommunisták, az ötvenes években ragadtak, azok lettek Kennedy- és tegyük hozzá: a Kennedy-család- elsőszámú ellenségei. Meg a szovjet titkosszolgálat. O'Reilly és Dugard könyve nagyo