Kókai Rezső- Fábián Imre: Századunk zenéje
Előrebocsátjuk: a Századunk zenéje című könyv ( Zeneműkiadó, 1967.) nem a nagyközönségnek szól. Olyan Olvasók érdeklődésére tarthat számot, akik járatosak a zeneelméletben, a szolfézsban, a különböző hangsorokban, a hangszerelés titkaiban, s legalább alapvető ismeretekkel rendelkeznek a 20.századi nagy zeneművekről. És mindenekelőtt: szeretik a zenét, a jó öreg, de soha el nem múló klasszikus zenét.
A Kókai- Fábián szerzőpáros kitűnő könyvet alkotott. Még így, a kiadás után 50 évvel is szolgálhat kalauzul a 20.századi, meglehetősen " anyaggazdag" zenei kultúra megértéséhez. Az első fejezet a romantikus zene ismertetésével és értelmezésével indul, beássuk magunkat a harmónia, a ritmus és a forma világába. A Szerzők szembeállítják egymással a romantikus zenét, és a modern klasszikus muzsikát, valljuk be, ez a szemlélet ma már korszerűtlen, még a megátalkodottan modern Schönberg is beépített műveibe 19.századi stíluselemeket, nem is szólva folklór-irányzat két magyar nagyjáról: Bartókról és Kodályról. Az ő szerzeményeik modernek, de magukban hordozzák elmúlt évszázadok felgyűlt zenei tudását.
Ami a legérdekesebb lehet az Olvasó számára, azok a zeneszerzők pályaképei. Olvashatunk Mahlerről, Richard Straussról éppúgy, mint Sosztakovicsról vagy a Magyarországon a megérdemeltnél kevesebb figyelmet kapó Paul Hindemithről.
Amit hiányolhatunk ebből a rövid, alig több, mint 220 oldalas összefoglalóból, az a modernebb stílusirányzatok és a klasszikus zene kapcsolata. A 20.század egyik nagy újdonsága volt, hogy elmosódtak a műfaji határok. Dzsesszes elemekkel találkozunk operákban, népzenei motívumok köszöntenek ránk a szimfóniákból- és vica versa: klasszikus stílusú billentyűszólókat hallhatunk kőkemény rockszámok kellős közepén. Ezt a fajta nyitottságot én hiányolom. Ettől függetlenül a könyv elérte célját: bevezeti a befogadót a modern klasszikus zene elképesztően bonyolult, sokrétű- és gyönyörű világába.
A Kókai- Fábián szerzőpáros kitűnő könyvet alkotott. Még így, a kiadás után 50 évvel is szolgálhat kalauzul a 20.századi, meglehetősen " anyaggazdag" zenei kultúra megértéséhez. Az első fejezet a romantikus zene ismertetésével és értelmezésével indul, beássuk magunkat a harmónia, a ritmus és a forma világába. A Szerzők szembeállítják egymással a romantikus zenét, és a modern klasszikus muzsikát, valljuk be, ez a szemlélet ma már korszerűtlen, még a megátalkodottan modern Schönberg is beépített műveibe 19.századi stíluselemeket, nem is szólva folklór-irányzat két magyar nagyjáról: Bartókról és Kodályról. Az ő szerzeményeik modernek, de magukban hordozzák elmúlt évszázadok felgyűlt zenei tudását.
Ami a legérdekesebb lehet az Olvasó számára, azok a zeneszerzők pályaképei. Olvashatunk Mahlerről, Richard Straussról éppúgy, mint Sosztakovicsról vagy a Magyarországon a megérdemeltnél kevesebb figyelmet kapó Paul Hindemithről.
Amit hiányolhatunk ebből a rövid, alig több, mint 220 oldalas összefoglalóból, az a modernebb stílusirányzatok és a klasszikus zene kapcsolata. A 20.század egyik nagy újdonsága volt, hogy elmosódtak a műfaji határok. Dzsesszes elemekkel találkozunk operákban, népzenei motívumok köszöntenek ránk a szimfóniákból- és vica versa: klasszikus stílusú billentyűszólókat hallhatunk kőkemény rockszámok kellős közepén. Ezt a fajta nyitottságot én hiányolom. Ettől függetlenül a könyv elérte célját: bevezeti a befogadót a modern klasszikus zene elképesztően bonyolult, sokrétű- és gyönyörű világába.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése