Hét évszázad magyar versei III.
A Hét évszázad magyar versei című antológiát a mára meglehetősen rosszhírűvé vált Király István irodalomtörténész és munkatársai válogatták, a kor viszonyaihoz képest meglehetősen okosan. Az 1960-as években járunk, muszájból tehát be kellett tenni a csapatba néhány szocreál költőt, a III. kötet nagy részét, viszont Illyés Gyula, József Attila, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Nagy László, és végül de nem utolsósorban József Attila költeményei teszik ki. A több, mint ezeroldalas könyv nagy része tehát még a 21. században is olvasható. Csakhogy...
Bármilyen nagyszerű költők szerepeljenek is a könyvben, két negatív tendencia világosan kiszűrhető:
1. A magyar irodalom a 20. század végén alaposan eltávolodott az emberi lét végső okától és céljától: Istentől. A magyar költők- szándékuk szerint- folyton Istent keresték, keresték őt a természetben, a szerelemben, a kőművesmesterségben, a nagymama evésre hívó szavában, a Szabadság-híd újjáépítésében, csak éppen abban nem, ami Isten valójában. Istenben. Az Úr nem behelyettesíthető, nem metaforizálható, belőle csak egy van- s ezt még egy költőnek sem kell szégyellnie.
2. A magyar költők, tisztelet a kivételnek( József Attila, Nagy László, Takáts Gyula), egyöntetűen majmolták a nyugati formakultuszt. Minél keszekuszább a vers, annál modernebb, annál egzisztencialistább. Különösen a szocreál költők körében figyelhető meg ez a gazdagságnak egyáltalán nem nevezhető formai sokféleség. Persze, nem azt várjuk mai költőinktől, hogy minden vers négysoros strófákból álljon össze, és páros rímű legyen, de azért az érthetetlenségnek is van egy felső határa. A könyv szerkesztője igyekezett ezt figyelembevenni, de azért becsúszott néhány hiba.
Mindezek ellenére kijelenthető, hogy a Hét évszázad magyar versei III. kötete nagy vállalkozása volt a magyar könyvkiadásnak. Talán itt az ideje a folytatásnak, vagy a IV. kötet megjelenésének.
Bármilyen nagyszerű költők szerepeljenek is a könyvben, két negatív tendencia világosan kiszűrhető:
1. A magyar irodalom a 20. század végén alaposan eltávolodott az emberi lét végső okától és céljától: Istentől. A magyar költők- szándékuk szerint- folyton Istent keresték, keresték őt a természetben, a szerelemben, a kőművesmesterségben, a nagymama evésre hívó szavában, a Szabadság-híd újjáépítésében, csak éppen abban nem, ami Isten valójában. Istenben. Az Úr nem behelyettesíthető, nem metaforizálható, belőle csak egy van- s ezt még egy költőnek sem kell szégyellnie.
2. A magyar költők, tisztelet a kivételnek( József Attila, Nagy László, Takáts Gyula), egyöntetűen majmolták a nyugati formakultuszt. Minél keszekuszább a vers, annál modernebb, annál egzisztencialistább. Különösen a szocreál költők körében figyelhető meg ez a gazdagságnak egyáltalán nem nevezhető formai sokféleség. Persze, nem azt várjuk mai költőinktől, hogy minden vers négysoros strófákból álljon össze, és páros rímű legyen, de azért az érthetetlenségnek is van egy felső határa. A könyv szerkesztője igyekezett ezt figyelembevenni, de azért becsúszott néhány hiba.
Mindezek ellenére kijelenthető, hogy a Hét évszázad magyar versei III. kötete nagy vállalkozása volt a magyar könyvkiadásnak. Talán itt az ideje a folytatásnak, vagy a IV. kötet megjelenésének.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése