Andrew Scull: Az őrület kultúrtörténete
A könyv alcíme: A Bibliától Freudig, a bolondokházától a modern orvostudományig.
Az őrültekkel soha nem tudtunk mit kezdeni. Andrew Scull könyve voltaképpen sikertelen kísérletek sokaságának lelket-megrendítő katalógusa. Az őrület kultúrtörténete áttekinti mindazokat a módokat, ahogyan a különböző kultúrák a történelem folyamán bántak vagy bánni kívántak az őrültnek bélyegzett emberekkel.
Az őrületet sokáig kizárólag démonikus erőknek tulajdonították. Ám a keresztény egyház sokáig elutasította a démonűzést, mint ördögtől való és bizonytalan kimenetelű vallásos aktust. Amikor azonban kiderült,m hogy a vásári sarlatán orvosok biologikus módszerei- érvégés, köpölyözés, a fej sütögetése forró vasakkal, ököllel történő verés- majd a 18.századtól a magukat felvilágosultnak tartó " orvosok" kísérletei, például elektromosság alkalmazása a legkülönbözőbb testrészeken, majd a 20 .század csodának kikiáltott módszere, a lobotómia, nem hoz eredményt, akkor jöttek rá egy egyszerű igazságra:
az őrült is ember.
Csak őrült.
Megkezdődtek hát a finomabb, terápiás jellegű módszerek. Luxus-szanatóriumoktól kezdve freudi pszichoanalízisig mindent bevetettek a pszichiáterek és pszichológusok, de igazi áttörést a mai napig nem értek el. Pedig egyre nagyobb szükség lenne rá, mert egyre több az őrült. ( Pontosabban: pszichiátriai beteg).
Scull könyvéből számomra az derül ki, hogy két alapvető kérdésre mai napig nem tudnak választ adni a szakemberek:
1. Mitől lesz valaki elmebeteg? Miért van az, hogy valaki adott helyzetben elmebeteggé válik, a másik meg nem?
2. Mi a normális? mi a különféle terápiák végcélja? Az őrület előtti állapot visszaállítása, vagy valamiféle " normális" állapothoz való eljutás, Ha utóbbi: ki mondja meg, mi a normális?
Az őrület kultúrtörténete nagyon jó könyv. Nem kultúrtörténet, inkább a pszichiátria története, de akkor is jó. Minden igényes értelmiségi embernek szívébe ajánlom ezt a könyvet.
Corvina, 2017.
Az őrültekkel soha nem tudtunk mit kezdeni. Andrew Scull könyve voltaképpen sikertelen kísérletek sokaságának lelket-megrendítő katalógusa. Az őrület kultúrtörténete áttekinti mindazokat a módokat, ahogyan a különböző kultúrák a történelem folyamán bántak vagy bánni kívántak az őrültnek bélyegzett emberekkel.
Az őrületet sokáig kizárólag démonikus erőknek tulajdonították. Ám a keresztény egyház sokáig elutasította a démonűzést, mint ördögtől való és bizonytalan kimenetelű vallásos aktust. Amikor azonban kiderült,m hogy a vásári sarlatán orvosok biologikus módszerei- érvégés, köpölyözés, a fej sütögetése forró vasakkal, ököllel történő verés- majd a 18.századtól a magukat felvilágosultnak tartó " orvosok" kísérletei, például elektromosság alkalmazása a legkülönbözőbb testrészeken, majd a 20 .század csodának kikiáltott módszere, a lobotómia, nem hoz eredményt, akkor jöttek rá egy egyszerű igazságra:
az őrült is ember.
Csak őrült.
Megkezdődtek hát a finomabb, terápiás jellegű módszerek. Luxus-szanatóriumoktól kezdve freudi pszichoanalízisig mindent bevetettek a pszichiáterek és pszichológusok, de igazi áttörést a mai napig nem értek el. Pedig egyre nagyobb szükség lenne rá, mert egyre több az őrült. ( Pontosabban: pszichiátriai beteg).
Scull könyvéből számomra az derül ki, hogy két alapvető kérdésre mai napig nem tudnak választ adni a szakemberek:
1. Mitől lesz valaki elmebeteg? Miért van az, hogy valaki adott helyzetben elmebeteggé válik, a másik meg nem?
2. Mi a normális? mi a különféle terápiák végcélja? Az őrület előtti állapot visszaállítása, vagy valamiféle " normális" állapothoz való eljutás, Ha utóbbi: ki mondja meg, mi a normális?
Az őrület kultúrtörténete nagyon jó könyv. Nem kultúrtörténet, inkább a pszichiátria története, de akkor is jó. Minden igényes értelmiségi embernek szívébe ajánlom ezt a könyvet.
Corvina, 2017.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése