Könyvekről mindenkinek

A Fried István által szerkesztett tanulmánykötet a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének munkája. Az itt dolgozó kutatók tanulmányai tematikailag a kortárs magyar irodalom szinte teljes spektrumát átfogják. Itt van mindenki, aki számít: a veterán Tandori Dezső, a Nobel-díjas Kertész Imre, a költészetéről és drámáiról is ismertté vált Térey János, Garaczi László, Marno János, akinek lírája oly hevesen áll ellen az intellektuális értelmezési kísérleteknek, Kukorelly Endre, Orbán János Dénes és a mára élő legendává, generációk kedvencévé vált Varró Dániel. Számomra ez a szerény megjelenésű, de tartalmilag annál értékesebb könyv azt bizonyítja, hogy van magyar irodalom. Nemcsak atomjaira hullott alkotó-egyedek készítenek verseket, regényeket, hanem van egy huszonöt-harminc fős elitcsapat, akinek nyomtatott neve még mindig érték. Ha száz év múlva meg fogják írni a 21.századi magyar literatúra történetét, lesz miből válogatni. És e

Mi lett hova? Semmi lett sehova. Időnként úgy tűnik, Varró Dániel megtalálta költői hangját, felnőtté érett, a vers-paródiák világából azonban képtelen kilépni, ezért aztán életműve valószínűleg és megjósolhatlanul, torz marad. Egy újabb magyar zseni, aki eltékozolta tehetségét. Volt már ilyen... Mert nem azzal kellene villanatani, hogy hogyan tudjuk modernizálni József Attilát, vagy éppen a virágénekeket (nem mindig) vicces rímekkel. Arra kíváncsi egy verseskönyv Olvasója, hogy képes a poéta megmutatni magát minden versében, hogyan tudja a költő egyéni hangját megtalálni, miképpen tud valamit hozzátenni a magyar kultúrához. Varró Dániel mindezt elmuasztja. Ráadásul ezzel önmagának is árt, művészetét magát is beskatulyázza. Miért nem minden vers olyan, mint a {kávéház}? Annyira igényes, kifinomult, és mindenekelőtt: eredeti, hogy példaként lehetne állítani minden mai magyar költő elé. De aztán jön a Harminckét éves múltam című önfelköszöntő költemény ( az alcímnek egyébként nincs p