Bejegyzések

verseskönyv címkéjű bejegyzések megjelenítése

Kemény István:A koboldkórus

A modern költészet ritkán élményszerű. Azért mondom ezt, mert azt tapasztalom, hogy sok modern költő mellőzi mindazokat az eszközöket, melyeken az átlagos műveletlenségű magyar ember iskolázódott. Nincs rím, már metaforák sem nagyon, van viszont intellektuális erőlködés, az elme araánytalan túlterhelése. Az élvezet odalesz. Kemény István:A koboldkórus című köete nem ilyen. Nagyon is izgalmas, érthető verseket tartalmaz. mindegyik egy külön világ, a költői teremtés csodája, a szabad formaiság és az Olvasó iránti alázat iskolapéldája. Rímek általában nincsenek, vannak viszont új világok, lényeglátóan bemutatott társadalmi problémák, a kortárs Olvasó életére oly jellemző Hiányok ábrázolása, és rendkívül gazdag, elsiemrésre méltó fantázia. Mivel verseskönyvet úgysem folyamatosan olvasunk, néhány kedvenecemet emelném ki Kemény István kötetéből. Az elmeáldozat egyszerre jeleníti meg a generációs problémákat és az Istentől való elhagyottságot. Nagyon érdekes a hagyomány különböző rétegei

Bödecs László:Az árvíz helye

Hát, aki éppen depressziós, vagy csak bántja az élet, nem ebből a könyvből fog vigaszt nyerni, az biztos...Bödecs László :Az árvíz helye című verseskötete ugyanis elképesztően melankolikus, levert. Hiányköltészetnek is szokták az ilyet nevezni: minden kiürült, az öröm forrását nem találjuk, mindennek csak tere  van, igazi tartalma nincs. A letargikus-melankolikus hangulatért azonban kárpótol a közölt versek igen magas színvonala. Bödecs László költészetének alapegysége a mondat. Nem végtelenbe tartó körmondat, hanem nagyon is tagolt, higgadt vonalvezetésű mondat. Ezek a cselekvő mondatok, mint egyfajta keretek ( terek?), rejtik magukban a költői eszközöket: metaforákat, jelzős szerkezeteket. Amelyek sosem válnak puszta dísszé, ékszerré, hanem szervesen összefüggnek egymással az adott versen belül. Több esetben maga az egész mondat egymásra épülő metaforákból összeálló épület ( pl. az Ez sem című vers elején). Máskor a tőmondatokban fogalmazott kijelentés mintegy tételmondatként szol

Varró Dániel: Mi lett hova?

Mi lett hova? Semmi lett sehova. Időnként úgy tűnik, Varró Dániel megtalálta költői hangját, felnőtté érett, a vers-paródiák világából azonban képtelen kilépni, ezért aztán életműve valószínűleg és megjósolhatlanul, torz marad. Egy újabb magyar zseni, aki eltékozolta tehetségét. Volt már ilyen... Mert nem azzal kellene villanatani, hogy hogyan tudjuk modernizálni József Attilát, vagy éppen a virágénekeket (nem mindig) vicces rímekkel. Arra kíváncsi egy verseskönyv Olvasója, hogy képes a poéta megmutatni magát minden versében, hogyan tudja a költő egyéni hangját megtalálni, miképpen tud valamit hozzátenni a magyar kultúrához. Varró Dániel mindezt elmuasztja. Ráadásul ezzel önmagának is árt, művészetét magát is beskatulyázza. Miért nem minden vers olyan, mint a {kávéház}? Annyira igényes, kifinomult, és mindenekelőtt: eredeti, hogy példaként lehetne állítani minden mai magyar költő elé. De aztán jön a Harminckét éves múltam című önfelköszöntő költemény ( az alcímnek egyébként nincs p