Könyvekről mindenkinek

Német alapossággal, igényességgel megírt remek életrajzi könyv egy nagy német zeneszerzőről...Néhány pozitív észrevétel: - Ludwik Erhardt remekül kombinálja az életrajzi elemeket a zenész-szakma számára érthető részletekkel. - Nem szenzációhajhász, okos, mértéktartó. A Clara Schumnnal való kapcsolatot is okosan mérlegeli. Azt viszont túlzásnak érzem, hogy Brahmsnak anyakomplexusa volt... - Én nem tudtam, hogy Brahmsot csodagyerekként tartották számon, de azt sem tudtam, hogy zenetanára ellenezte ezt. -Részletesen szól egy-egy jelentősebb mű hatástörténetéről például a D-moll zongoraverseny esetében. Menyire meglepődött a korabeli kritika, hogy a zongora nem virtuóz hangszer, hanem része a csapatnak... - Aki azt gondolja, csak a magyar értelmiség klikkesedik, hát az meglepve fogja olvasni, hogy a 19.századi német zenei életben micsoda pártharcok voltak. Volt egyfelől a Liszt-féle modern iskola, volt a Mendelsohn emlékét őrző, egyre jobban akademizálódó csapat, és volt a Schumann-f

A magyar zene világszínvonalú, ráadásul még szeretjük is- mondta egyszer az általános iskolai énektanárom. Igaza volt. Bizonyos dalok, pentaton dallamok annyira beleitták magukat a magyar lélekbe, hogy nem kis részben ettől érezzük magunkat magyarnak. Ki az, aki ne ismerné a Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod, az Elvesztettem zsebkendőmet vagy éppen az A csikósok, a gulyások, kis lajbiban járnak című dalokat? Gyerekkorunk emlékei ezek, már az óvodában, általános iskolában tanuljuk őket, dúdoljuk a dallamokat, mikor hazafelé tartunk az iskolából, persze, ha az osztálytársaink ezt megtudnák, ki is röhögnének, merthogy ők a pop-rock-rap "zenetartályból" emelik ki a maguk kincseit- állítólag... Az a helyzet, hogy kissé ciki lett autentikus magyar népdalokat énekelni. Ezért kellene mindenkinek, minden magyar embernek, aki csak e hazában él, elolvasni a Dobszay László szerkesztette A magyar dal könyve című művet. Ha énekeljük ezeket a kis dalokat ( melyeknek általában több variá

Darvas Gábor zseblexikonja ( azért nem annyira " zseb": 250 oldal, de így is elfér egy kisebb táska egyik rekeszében, ami a Zeneműkiadó gondos munkáját dicséri) nem kevesebbre vállalkozik, minthogy átfogó képet adjon a zenekedvelő Könyv-Olvasónak több ezer év klasszikussá emelkedett zenéjéről: a fontosabb hangszerekről, műfajokról, konkrét művekről ( nagyon ügyesen, külön címszóban is!), és természetesen a nagy szerzők életéről. Utóbbit szerintem nem volt szerencsés külön fejezetbe tenni...Nagyon érdekesnek találtam, amit az angol és a bécsi zongoratípusokról olvastam, mégis kijelenthető: a műfaji meghatározások sikerültek legjobban. Merthogy: árnyaltak. A zenében ugyanis nem lehet minden művet egy kaptafára ráhúzni ( ld. szimfónia), a zsenik teremtő elméje úgyis áthág minden korlátot. A címszavak tömörek, de nem nélkülözik a Szerző egyéni véleményét, látását, ez néha-néha értékeléssé lakul, ami egy lexikon esetében, ugyebár nem megengedett. Szerencsére ez csak ritkán fordul