Könyvekről mindenkinek

 Veres Péter a magyar irodalmi hagyományban úgy él,mint autodidakta népi író,aki realista regényeket és elbeszéléseket írt szegényparasztokról és zsellérekről. Veres Péter a magyar történelmi hagyományban úgy él,mint parasztpárti politikus,aki egy ideig hadügyminiszter volt,aztán a Rákosi-féle kommunista vezetés félreállította. Az Olvasónapló 1953-1956 című könyvből kiderül,hogy mindkettőnél jóval több volt. Gondolkodó volt. Olyan gondolkodó,aki nem szerette sem a teológiát,sem a filozófiát,szerette viszont a józan észt. Nem tartotta nagyra a politikusokat (ideértve az 1950-es évek gárdáját is),de kereste a történelem általános összefüggéseit. Érdekelte,miért születhetett meg a Római Birodalom bukása után a keresztény Európa. Talán gondolhatnánk áthallásra is...Érdekelte,hogyan maradhatott hatalmon annyi éven át Napóleon. S foglalkoztatta a huszadik századi diktatúrák helyzete,és igen,itt a többes szám azt jelenti,nemcsak a német,de más diktatúrák is érdekelték,bár érthető óvatosságból

Francine Rivers könyvét minden keresztény vezetőnek, legyen az lelkész, pap, tanító, presbiter vagy bármi, el kellene olvasni. Elsősorban nekik ajánljuk ezt a nagyszerű regényt. A Mikor a sófár zeng című könyv főhősei- egy gyülekezet tagjai. A Centerville-i Keresztény Közösség haldoklik, a tagok már bőven hatvan fölött vannak, ráadásul Hank, az addigi prédikátor, szívinfarktust kap, és a továbbiakban me tudja ellátni feladatát. Samuelnek, az egyik presbiternek, az az ötlete támad, hogy hozni kellene egy fiatalabb lelkészt. Az idős presbiterek eleinte ellenkeznek, aztán nagy nehezen belenyugszanak a változtathatatlanba. Örömük fokozódik, amikor kiderül, hogy az új pásztor nem más, mint Paul Hudson, a híres tévés prédikátor, David Hudson fia. Eleinte mindenki örül Paul szolgálatának. Ám Paul beleesik abba a csapdába, melybe oly sokan és annyiszor beleestek már: Isten Igéjéből kizárólag a bővelkedésre vonatkozó részek érdeklik. Gyűlik a pénz, épülnek az ingatlanok, jönnek az új tagok,

Paul Johnson konzervatív történész és újságíró. Ez a két tény meghatározza könyveinek stílusát, mondanivalóját. Az értelmiségiek című könyvben azt vizsgálja, miféle emberek voltak azok, akik a 19-20. században a közvéleményt formálták- vagy formálni kívánták- könyveikkel, újságcikkeikkel, beszédeikkel.  A Johnson által felrajzolt kép nem túl rózsás. A véleményvezér értelmiségiek közül szinte mindenkinek probléma volt a szexuális életével ( ez jelenthet impotenciát vagy épp annak ellenkezőjét), hiperaktív gyerek módjára nem tudtak egy dologra koncentrálni ( különösen Tolsztoj esetében emeli ezt ki a Szerző), egyesek imádták a pénzt, már-már kultikus imádattal, mások abszolúte járatlanok voltak a világ dolgaiban ( ennek ellenére politikai cikkeket írtak), és mindegyikükre ( Tolsztoj, Ibsen, Sartre, Russell) jellemző volt valami gyomorforgató értelmiségi fölény, valami elképesztő elkülönülési vágy az egyszerű emberektől, hamis küldetéstudat, mondhatni: megszállottság. Legtöbbjük még hé

Monumentális könyvet írt Tolsztoj, több, mint ezerötszáz oldal a Háború és béke két kötete, éppen ezért egy ilyen kis blogban nem lehet arra vállalkozni, hogy átfogó értékelést adjunk a regények regényéről. Éppen ezért egy elbeszélői megoldásról, a francia nyelv használatáról szeretnék beszélni. Miért van az, hogy egy orosz regényben, a napóleoni időkben játszódó Háború és békében olyan sok francia szöveg fordul elő? Nemcsak a franciák, de az orosz regényalakok is franciául beszélnek, Európának akkoriban az volt a " művelt nyelve". A francia nyelv funkciója kettős: 1. Tolsztoj azt akarja bizonyítani ,hogy a korabeli oroszországi elit, ellentétben a nyugat-európai értelmiség állításával, igenis átvette a nyugati műveltség alapjait, még ha olykor felszínesen is. 2. A francia szövegeknek elidegenítő hatásuk van, lelassítják a rohamosan sodró történetet, megállásra, töprengésre késztetik az Olvasót. Ajánlom mindenkinek, olvassa végig Andrej hercegnek, Natasának és többiekn