A Magyar labdarúgás története III. Aranykor(1945-1966)
A Dénes Tamás-Sándor Mihály-B.Bába Éva szerzőtrió monumentális vállalkozása sikerrel járt: összegyűjtötték a magyar labdarúgás tényeit, és öt kötetben, öt hatalmas könyvben közzétették. A Magyar labdarúgás története III. kötete, mely az 1945-1966. közötti időszakot öleli fel, nemcsak azért hasznos könyv, mert kézikönyvként egyedülálló, hanem szellemiségében is újat hoz a magyar sporttörténetírásban. Megteszi azt, amit már jó negyven éve meg kellett volna tenni: mítosztalanít.
Nem valamifajta revizionista történetírás ez, a Szerzők nem kisebbíteni akarják Sebes Gusztáv, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor vagy éppen Sándor Csikar vagy Farkas János érdemeit. Csak éppen a helyükre kell tegyünk bizonyos tényeket, mert úgy járunk- pontosabban: úgy jártunk- a labdarúgásban is, mint a politikában: séta közben ábrándozva messzire meredtünk, s megbotlottunk a közeli kőben.
Ki tudta például, hogy Kocsis Sándor nagyon keveset játszott a Barcelonában? Hogy volt, hogy Aranycsapat is csak az ellenfél öngóljával nyert meccset? Hogy klubcsapataink már az ötvenes-hatvanas években sem szerepeltek kiemelkedően a nemzetközi kupákban? Hogy különböző fegyelmi okok miatt több játékosunk- Szusza Ferenc, Zakariás- lemorzsolódott? Hogy általános dolognak számított, hogy a futballisták meccs után a kocsmába jártak? Mi lett akkor a erőnléttel?
De azt sem tudtuk, hogy milyen nagyszerűen szerepelt a Fradi már az 1950-es idényben jól szerepelt? Vagy tudtuk, mit művelt az emigrált Zsengellér a kolumbiai futballban? És hogy miért nem többre a tehetséges újpesti szélső, Nyers? Magyar labdarúgók, magyar edzők az egész világon letették a névjegyüket. Megtanítottuk az olaszokat focizni.
Dénes Tamás és szerzőtársai semmi egyebet nem tesznek, csak történelmet írnak. Tényeket közölnek, rengeteg adatot ( pl. a tárgyalt időszakból minden bajnokság minden résztvevőjének játékoskeretét, illetve azt, hogy ki hányszor játszott), a döntést, a következtetések levonását pedig az Olvasóra bízzák. Kellemes szellemi kalandozás egy régi dicsőségtáblán. Jólesik olvasni.
( Dénes Tamás-Sándor Mihály-B. Bába Éva: A Magyar labdarúgás története III. Aranykor 1945-1966. Alexandra, 2016.)
Nem valamifajta revizionista történetírás ez, a Szerzők nem kisebbíteni akarják Sebes Gusztáv, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor vagy éppen Sándor Csikar vagy Farkas János érdemeit. Csak éppen a helyükre kell tegyünk bizonyos tényeket, mert úgy járunk- pontosabban: úgy jártunk- a labdarúgásban is, mint a politikában: séta közben ábrándozva messzire meredtünk, s megbotlottunk a közeli kőben.
Ki tudta például, hogy Kocsis Sándor nagyon keveset játszott a Barcelonában? Hogy volt, hogy Aranycsapat is csak az ellenfél öngóljával nyert meccset? Hogy klubcsapataink már az ötvenes-hatvanas években sem szerepeltek kiemelkedően a nemzetközi kupákban? Hogy különböző fegyelmi okok miatt több játékosunk- Szusza Ferenc, Zakariás- lemorzsolódott? Hogy általános dolognak számított, hogy a futballisták meccs után a kocsmába jártak? Mi lett akkor a erőnléttel?
De azt sem tudtuk, hogy milyen nagyszerűen szerepelt a Fradi már az 1950-es idényben jól szerepelt? Vagy tudtuk, mit művelt az emigrált Zsengellér a kolumbiai futballban? És hogy miért nem többre a tehetséges újpesti szélső, Nyers? Magyar labdarúgók, magyar edzők az egész világon letették a névjegyüket. Megtanítottuk az olaszokat focizni.
Dénes Tamás és szerzőtársai semmi egyebet nem tesznek, csak történelmet írnak. Tényeket közölnek, rengeteg adatot ( pl. a tárgyalt időszakból minden bajnokság minden résztvevőjének játékoskeretét, illetve azt, hogy ki hányszor játszott), a döntést, a következtetések levonását pedig az Olvasóra bízzák. Kellemes szellemi kalandozás egy régi dicsőségtáblán. Jólesik olvasni.
( Dénes Tamás-Sándor Mihály-B. Bába Éva: A Magyar labdarúgás története III. Aranykor 1945-1966. Alexandra, 2016.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése