Uwe Birnstein et al.: A kereszténység krónikája
Uwe Birnstein és csapata remek munkát végzett. Egy könyvben- méghozzá nagyszerűen illusztrált és az ismeretterjesztés magas fokát képviselő könyvben- összegezték mindazt, amit a kereszténység történetéről hívőnek és nem hívőnek tudnia kell és érdemes.
Nincs rá mód, hogy a tőlünk megszokott terjedelmi határok között részletesen elemezzünk egy ilyen monumentális vállalkozást, mint A kereszténység krónikája. Csak néhány észrevételt tennénk, remélve és felkeltve ezzel a minél nagyobb olvasói érdeklődést.
1. Sokat, méghozzá jelentőségéhez illően sokat foglalkozik a könyv a keresztény vallás első századaival. Nero keresztényüldözése, Origenes, Tertullianus munkássága olya alapkövei lettek a keresztény teológiának, mely megkerülhetetlen azok számára, akik Jézus és a Biblia titkait fürkészik.
2. Szerzők jól megtalálták a kényes egyensúlyi állapotot katolikus és protestáns szemlélet között. Történetileg minden felekezet a maga súlyához mérten szerepel. Uwe Birnstein és csapata szándékosan kerüli az ítéletalkotást, mégsem esik bele a liberális kereszténység csapdájába. Ahol némi hiányosságot érezhetünk, az a neoprotestáns-pünkösdi-karizmatikus mozgalom bemutatása. Egy ilyen vallástörténeti áttörés szerintem nagyobb teret és nagyobb figyelmet érdemelt volna.
Ugyanez a jó értelemben vett pluralizmus figyelhető meg a keleti kereszténység tárgyalásakor. Ázsia és Latin-Amerika éppúgy megkapja e könyvben a megérdemelt helyét, mint az Öreg Kontinens.
3. A kereszténység, akár tetszik, akár nem, megalkotta a maga kultúráját. Szerzők remekül mutatják be a keresztény művészettörténetet, találkozunk Michelangelo, Leonardo, Tiziano alkotásaival. A fotók is nagyon szépek ,szinte életre kelnek. Van azonban az egésznek egy csapdája. A reneszánsz művészet és filozófia minden volt, csak nem keresztény. Humanista volt. Az embert állította középpontba, éppen ezért Isten kikerült a középpontból. Az európai kultúrtörténet egyik fricskája, hogy pont a keresztény egyház volt a reneszánsz legnagyobb megrendelője. Erre érdemes lett volna felhívni a figyelmet.
4. A magyar kiadó, az Officina Nova érdeme, hogy a magyar vonatkozások is bekerültek A kereszténység krónikájába. Például szó esik a pócspetri gyilkosságról, melyet a nyugati egyháztörténetek általában elfelejtenek. Egyáltalán: példaértékű az, ahogy egy német ismeretterjesztő könyvet a Fordító és a Kiadó magyar közönséghez adaptált.
Kinek ajánljuk a kereszténység krónikáját? Teológusoknak, történészeknek, irodalmároknak, és minden keresztény hívőnek. Legyen nekik épülésükre, hitben való elmélyülésükre!
Nincs rá mód, hogy a tőlünk megszokott terjedelmi határok között részletesen elemezzünk egy ilyen monumentális vállalkozást, mint A kereszténység krónikája. Csak néhány észrevételt tennénk, remélve és felkeltve ezzel a minél nagyobb olvasói érdeklődést.
1. Sokat, méghozzá jelentőségéhez illően sokat foglalkozik a könyv a keresztény vallás első századaival. Nero keresztényüldözése, Origenes, Tertullianus munkássága olya alapkövei lettek a keresztény teológiának, mely megkerülhetetlen azok számára, akik Jézus és a Biblia titkait fürkészik.
2. Szerzők jól megtalálták a kényes egyensúlyi állapotot katolikus és protestáns szemlélet között. Történetileg minden felekezet a maga súlyához mérten szerepel. Uwe Birnstein és csapata szándékosan kerüli az ítéletalkotást, mégsem esik bele a liberális kereszténység csapdájába. Ahol némi hiányosságot érezhetünk, az a neoprotestáns-pünkösdi-karizmatikus mozgalom bemutatása. Egy ilyen vallástörténeti áttörés szerintem nagyobb teret és nagyobb figyelmet érdemelt volna.
Ugyanez a jó értelemben vett pluralizmus figyelhető meg a keleti kereszténység tárgyalásakor. Ázsia és Latin-Amerika éppúgy megkapja e könyvben a megérdemelt helyét, mint az Öreg Kontinens.
3. A kereszténység, akár tetszik, akár nem, megalkotta a maga kultúráját. Szerzők remekül mutatják be a keresztény művészettörténetet, találkozunk Michelangelo, Leonardo, Tiziano alkotásaival. A fotók is nagyon szépek ,szinte életre kelnek. Van azonban az egésznek egy csapdája. A reneszánsz művészet és filozófia minden volt, csak nem keresztény. Humanista volt. Az embert állította középpontba, éppen ezért Isten kikerült a középpontból. Az európai kultúrtörténet egyik fricskája, hogy pont a keresztény egyház volt a reneszánsz legnagyobb megrendelője. Erre érdemes lett volna felhívni a figyelmet.
4. A magyar kiadó, az Officina Nova érdeme, hogy a magyar vonatkozások is bekerültek A kereszténység krónikájába. Például szó esik a pócspetri gyilkosságról, melyet a nyugati egyháztörténetek általában elfelejtenek. Egyáltalán: példaértékű az, ahogy egy német ismeretterjesztő könyvet a Fordító és a Kiadó magyar közönséghez adaptált.
Kinek ajánljuk a kereszténység krónikáját? Teológusoknak, történészeknek, irodalmároknak, és minden keresztény hívőnek. Legyen nekik épülésükre, hitben való elmélyülésükre!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése