Fehér Boldizsár: Nem nagy ügy

 Van a magyar irodalomnak egy egészen érdekes, szinte csak közép-Európára jellemző vonulata, melyet a 20.században leginkább Bertha Bulcsu és Galsai Pongrác, kismértékben pedig Moldova György képviselt. Ez az irodalom nem akar semmi nagyot mondani, nem akar világot értelmezni, történelmet át- és/vagy újraírni, sőt, még botrányokozásra sem vágyik, ami a mai gazdasági-társadalmi viszonyokat figyelembe véve igencsak tiszteletreméltó. Egyszerűen a hétköznapi ember mindennapi tapasztalait írja meg történetekbe foglalva, úgy, hogy olvasás után zavartan felkiáltunk: ennek a sztorinak én is lehetnék a hőse! Miért nem rólam írta? Fehér Boldizsár- véleményem szerint- az irodalomnak ezen nyomvonalán halad, és igencsak szépen előre. Nem nagy ügy című könyve híven tanúsítja ezt. Műveiben a hétköznapi emberek- korosztályt illetőleg huszon-harmincéves fiatalok, akik már megkezdték felnőtt életüket és alapjában véve nincsenek oda a boldogságtól.Nagyon jó ezeket a történeteket olvasni, és csodálkoztam azon, hogy milyen jól illenek ezekbe a mindennapi élet-történetekbe a groteszk elemek- vajon véletlen?

A 8-9. oldalon olvasható párbeszédtől konkrétan rongyosra röhögtem magam, de a többi esetleírás sem kutya. Ezekrt most nem írnám ide részletesen, csak annyit, hogy mások szerint kiváló a humorérzékem, tehát, ha én röhögtem, akkor...Aztán, hogyha majd Fehér Boldizsár kissé idősebb lesz, tapasztalat útján rájön, hogy a váratlan emberi találkozásoknak van még egy típusa, egy afféle bónusz, vagy marcipán a tortán. Ez az, amikor tudod, hogy örülnötök kellene egymásnak, csak már valahogy nem megy. Túl időssé váltatok a felhőtlen örömhöz, pláne a nyilvánosság előtt lezajló felhőtlen örömhöz. Valamelyik nap egy középiskolai osztálytársammal találkoztam, akivel anno ( nem mondom meg, mikor) sülve-főve, éjjel-nappal. És most, pár évtized elteltével csak álltunk, és néztük egymást. Hopp. Pedig mindketten tudtuk, hogy valamit mondani kellene a másiknak, dehát mit? Szóval, vannak ilyen találkozások is. 
Szegény Sztellát, az örökre magányosan maradó, átlagos külsejű lányt megsajnáltam. Nemhogy ilyen hozzállással, de még közelítőleg ilyen hozzállással sem lehet manapság párt találni. Kétségtelen, hogy egy fanatikus bőrgyógyásznál és egy vendéglői potyára utazó szélhámossal elég nehéz mit kezdeni, de azért csak akadnak- akadtak volna- mindenki kapcsolatrendszerében olyan egyedek, akikkel el lehet képzelni hosszabb- Sztella esetében ez néhány hónapot jelent- párkapcsolatot. Minden kornak és generációnak megvannak a maga Sztellái. 
A kötet legjobb novellája véleményem szerint A parti. Ezt a Mendel Domost ki kellene találni, annyira mai figura. Nem tud semmit, de emiatt nem bánkódik, de azt nagyon. Jó kis történet ez, találkozás a Halállal, Fehér Boldizsár szépen tudja szövögetni a világirodalomból már jól ismert motívumot. Mint ahogy Az ajándék című elbeszélés két hőse is- a szülőknek való szülinapi ajándékon összevesző fiatal pár esete, hű, de ismerős- is ismert irodalmi toposznak sajátos továbbszövése, csavarása, de nagyon jó érzékkel. Az utolsó mondat pedig lenyűgözően zseniális. 

Ajánljuk Fehér Boldizsár könyvét az olvasás és az irodalom minden barátjának. Manapság nem ilyen tematikájú könyveket írnak az írók, de pont ettől válik a Nem nagy ügy a kortárs próza üde színfoltjává. Az egész könyv Nem nagy ügy, de aki elolvassa, soha nem felejti el. És az író végül is erről álmodik. Vagy nem?

Magvető, Budapest, 2022.