B.Bobrovszky Ida:A XVII.századi mezővárosok iparművészete
Nagyon szép és érdekes témáról írt könyvet B.Bobrovszky Ida művészettörténész. Kecskemét, Nagykőrös, Debrecen iparművészete hatalmas kincsesbánya a régi idők kultúrája iránt érdeklődőknek. Szerző nagyon felkészült, nagyon pontos. Mégis, hiányzik ebből a műből az az áttekintő látás, mely további elmélyedésre ösztönözhetne.
A török hódoltság korában létezett egy közösségi ( a könyvben sokat említett úrasztali kelyhek), valamint egy magáncélú ötvösművészet, utóbbinak az volt a célja, hogy olyan tárgyakat gyártson, melyek egy vészhelyzet ( menekülés, tűzvész) esetén megőrzik a befektetett értéket. Az esztétikum tehát praktikus szempontokkal párosult. A két csoportot nem szabad összemosni. Ráadásul tovább bontható a téma, mivel- Debrecen esetében legalábbis- létezett egy népi iparművészet, mely többnyire fával dolgozott, emlékei ezért kevéssé maradtak fenn, és egy hivatalos, városi iparművészet, mely nagyjából az ötvösművészetnek felel meg, és nemesfémmel dolgozott. Nyilván az utóbbinak impozánsabb a leletanyaga, a mindennapi életben viszont az előbbi, szerényebb anyag terjedt el, tekintve, hogy az átlagpolgárnak nem volt pénze aranytárgyakra.
Hiányolom ezt az elkülönítést, egyáltalán: pontatlannak és elnagyoltnak érzem a felvázolt történelmi hátteret. Szerző- hiszen ez a mestersége- gyönyörködik a tárgyakban. Csakhogy az Olvasó szereti ezeket a tárgyakat saját kontextusukban látni.
Az is kérdéses, hogy Kecskemét, Nagykőrös és Debrecen iparművészete egyenrangú-e. A válasz természetesen igen, de azért Debrecen az idők folyamán sokkal nagyobb anyagot halmozott fel, és az itteni művészet hatott a környező településeken. Ez az anyagmennyiség oly nagy, hogy tanulmányozásához egy élet is kevés. Nagyon szép szakterület lehet minden, művészettörténet iránt érdeklődő kutató számára.
A török hódoltság korában létezett egy közösségi ( a könyvben sokat említett úrasztali kelyhek), valamint egy magáncélú ötvösművészet, utóbbinak az volt a célja, hogy olyan tárgyakat gyártson, melyek egy vészhelyzet ( menekülés, tűzvész) esetén megőrzik a befektetett értéket. Az esztétikum tehát praktikus szempontokkal párosult. A két csoportot nem szabad összemosni. Ráadásul tovább bontható a téma, mivel- Debrecen esetében legalábbis- létezett egy népi iparművészet, mely többnyire fával dolgozott, emlékei ezért kevéssé maradtak fenn, és egy hivatalos, városi iparművészet, mely nagyjából az ötvösművészetnek felel meg, és nemesfémmel dolgozott. Nyilván az utóbbinak impozánsabb a leletanyaga, a mindennapi életben viszont az előbbi, szerényebb anyag terjedt el, tekintve, hogy az átlagpolgárnak nem volt pénze aranytárgyakra.
Hiányolom ezt az elkülönítést, egyáltalán: pontatlannak és elnagyoltnak érzem a felvázolt történelmi hátteret. Szerző- hiszen ez a mestersége- gyönyörködik a tárgyakban. Csakhogy az Olvasó szereti ezeket a tárgyakat saját kontextusukban látni.
Az is kérdéses, hogy Kecskemét, Nagykőrös és Debrecen iparművészete egyenrangú-e. A válasz természetesen igen, de azért Debrecen az idők folyamán sokkal nagyobb anyagot halmozott fel, és az itteni művészet hatott a környező településeken. Ez az anyagmennyiség oly nagy, hogy tanulmányozásához egy élet is kevés. Nagyon szép szakterület lehet minden, művészettörténet iránt érdeklődő kutató számára.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése