Mezey Barna (szerk.):A magyar jogtörténet forrásai. Szemelvénygyűjtemény

 A Mezey Barna által szerkesztett szemelvénygyűjtemény végigkíséri az Olvasót és kutatót a magyar történelem jelentős stációin- mindezt pedig a kor oklevelei, törvényhatósági forrásai, országgyűlés által elfogadott törvényei alapján teszi. A közölt jogi dokumentumok fényében feltárul előttünk a magyar múlt több, mint ezeregyszáz éves folyamata. A Szerzők és a Szerkesztő figyelme a jog valamennyi aspektusára kiterjed:közjogra, magánjogra, államjogra, de még olyan speciális eljárásjogi sajástosságokra is, mint a középkori pallosjog. Az alábbi rövid könyvajánlóban természetesen nincs módomban minden dokumentum ismertetésére, inkább csak történelmi tanulmányaimnak, s egyéni ízlésemnek megfelelően válogatok, hogy ezzel teremtsek kedvet a könyv részletes és folyamatos tanulmányozásához, kutatói és oktatói munkában való használatához. 

A 41. oldalon olvashatjuk Ulászló hetedik dekrétumát, melyet az állami vagyon elherdálásáról ismert uralkodónk 1514-bn adott ki . Nagyon érdekes az oklevél preambuluma, melyben szó esik három társadalmi-politikai konfliktusról:
- a török támadásokról
- A Dózsa-féle parasztlázadásról ( a felkelés vezetőjének neve persze nincs leírva...)
- Az eretnekségről. 
Az oklevél kiadója ezekkel magyarázza, hogy Magyarországon ".... a rend,amely nélkül, mint tudjuk,egy országot sem lehetett jól kormányozni, minden dologra és tisztségre nézve megszűnt...". Ezért országgyűlést hív össze. De: előbb figyelmezteti a főpapokat és bárókat, hogy ők is tanácskozzanak.
Mi ebben számunkra az érdekes? A rend felborulásának okai közül a kibocsátó, valahogy kihagyta az uralkodói felelősséget- amely, mint történészek kutatásaiból tudjuk, jelentősen fennállt. A rendek szerinti tanácskozást pedig uralkodói parancsként fogalmazza meg az oklevél, nem pedig uralkodó által adományozott jogként. Nem vádolhatók tehát lázadással a főpapok és a bárók, ha külön- külön rendenként tanácskoznak, hiszen uralkodói parancsot teljesítenek. 

II.Józsefet afféle "uniformizáló uralkodóként" szokta feltüntetni a történetírás. némileg árnyalja ezt a képet a 210-2111. oldalon közzétett rendelet. II. József ugyanis azt írja a dekrétum 6. pontjában: "...Aminthogy minden állami hivatalnoknak kötelessége a megbízható jelentéstétel, s az is, hogy minden eseményt a fő- és alapelvek szerint ítéljen meg, saját véleményét pedig bátran fűzze hozzá jelentéséhez...". Szóval, egy Habsburg uralkodó arra kötelezi az állami hivatalnokokat, hogy bátran mondják el saját véleményüket!! Nem tudom, volt-e valaha hasonló törvénye Magyarországnak. 

Ugyanakkor a köztörvényes bűnözők előtt még a 18.században sem rejlettek nagy lehetőségek. III.Károly ( A Rákóczi-szabadságharc lezárása után trónra lépett uralkodó) 1729-ben kiadott harmadik dekrétumában megtiltja, hogy " a nyilvános és közönséges gonosztevők" ügyeit a Királyi Táblához továbbítsák. Persze, hogy egy köztörvényes bűnöző mitől nyilvános és közönséges gonosztevő, az nincs világosan megfogalmazva. 

Nagyon tragikus szakasz Magyarország történelmében a második világháború időszaka. Az 1938-tól hozott jogfosztó törvényeket részletesen is olvashatjuk. Nagyon nagy szégyen hogy ilyen megtörténhetett. Persze, olyan tendenciák is kiolvashatók a szövegből, hogy próbáltak minél több érintettnek mentességet adni, de ez csak kevés emberen segített. 

Ajánljuk Mezey Barna:A magyar jogtörténet forrásai című könyvét jogászoknak, joghallgatóknak, történészeknek. Nagyon hasznos, nagyon elgondolkodtató olvasmány. 

Osiris Kiadó, Budapest,2006.