Boris Kálnoky:Őseim földje. A Kálnoky család története

 Családtörténet írása mindig nehéz feladat,a történetírónak el kell tudni határolni magát a " résztvevő"-től, mellőznie kell az elfogultságokat, olyan emberekről írva, akiket laapvetően ismerünk, talán szeretünk is.Másfelől a források gyakran ellentmodanak egymásnak: ki így emlékszik egy bizonyos eseménysorra, ki úgy, ki ezt hallotta a családi legendáriumban, ki azt.Boris Kálnoky:Őseim földje.A Kálnoky család története című könyvében remekül megoldotta a feladatot. Olyan, szépirodalmi erényeket csillogtató, sokszor szívet dobogtató, ugyanakkor a 19 és 20.századdal foglalkozó szaktörténészek érdeklődésére is számot tartó könyvet adott az Olvasó kezébe, mely könyvespolcnak sokáig ragyogó, méltó, dísze lehet. Ebben a rövidke könyvajánlóban, méltatlanul kevés terjedelemben, csak felvillanásokkal tudjuk érzékeltetni a könyv nagyszerűségét, széles látókörét, 

Megtudhatjuk, hogy bizony az európai és a magyarországi arisztokraták igencsak lenézték a náluk jóval szegényebb erdélyieket: amikor megkérdezte az Erdélyben élő Hugo Kálnoky, mit tegyen a meglehetősen leromlott állapotú kastéllyal, azt felelték neki, hogy adja el, vegyen belőle disznókat,és foglalkozzon állattenyésztéssel. Szóval, sértés volt a javából. De sértésnek, pontosabban: lekezelésnek az is, hogy ha valakiről úgy írtak, hogy " lovaskörökben". A pesti, bécsi arisztokrata közvélemény szemében nem igazán volt erény, ha valamely családtagjukat ezek a bizonyos lovaskörök tekintették példaképnek. A katonáskodás, na az már igen. Ma már egyetlen család sem engedné meg, hogy öt fia közül mindegyik katonának menjen, a 19.században ezt egészen másképp fogták fel. Az is nagyon fontos volt, ki volt udvarképes és ki nem- ez a bécsi arisztokrácia köreiben nagyon fontos választóvonalnak bizonyult. 
De azt is megtudjuk, hogyan nevelték a 19.században az arisztokrata gyermekeket. A közhiedelemmel ellentétben nem voltak elkényeztetve, de- a másik közhiedelemmel ellentétben- az sem igaz, hogy folyton verték őket.  A fiúk rengeteg sporttal foglalkoztak: pl. korcsolyáztak ( mulatságos olvasni, mi történt azokon a délutánokon, amikor Ferenc József osztrák császár és magyar király leánya is megjelent a városligeti műjégpályán), lovagoltak, tornáztak, vívtak. Utóbbi sportág feltűnően hiányzik a magyar oktatás palettájáról. Az is nagy történet, amikor az akkor idők legmenőbb sportjáról, a hőlégballonozásról, olvasunk. Bizony, akkoriban a sport még nem üzletiesedett el. Tényleg komoly erőpróbák voltak ott. Aztán meggyőződhetünk a kor szellemi műveltségéről-jóval magasabb, mint ma. Német, francia, görög, latin nyelv- manapság az érettségizők nagy része egyetlen idegen nyelvet sem beszél. De megismerjük az akkori tinilányok naplóvezetési szokásait. És abba is belegondolunk, milyen élmény lehetett, mikor a kastélyban folyton rohangászó lányok egyszer belefutottak egy akasztott emberbe- az inas, bánatában, kötötte fel magát. 
Szóval, más élet volt az. A virtuskodás ( mint például a hozomány elkártyázása) mellett mindig ott volt a minőség, a tudás, a szellem. Nem volt semmilyen cikkből tömeggyártás, nem volt sehol tömegoktatás. S milyen fantasztikus lehetett, amikor a 19.században a német arisztokrata család felkerekedett utazni. 14 gyermek, a személyzet, a pénzesláda pedig a gyermekek hintójába rejtve, mert a rablók ott keresik legutoljára. Mint egy karaván a sivatagban. Más világ volt. 
Ajánljuk Boris Kálnoky: Őseim földje című, nagyszerű stílusban megírt könyvét mindazoknak, akik szeretnék megismerni ezt a más világot, ezt a furcsa, folytonos lelki-szellemi tehertételektől gyötört, de alapjában boldog világot. 

MCC Press,2023.Fordította Szász Csilla