Ö.Kovács József és Schlett András (szerk.):" A föld nem tud elfutni".Rendszerváltás vidéken

 Ha valaki manapság elutazik Magyarország valamelyik, kétezer lakosnál kevesebbet számláláó településére, meglepetten fogja tapasztalni, hogy azok a sztereotípiák, melyek a városi lakosságban élnek a " vidékkel" kapcsolatban, mennyire korlatozottan érvényesülnek a mai magyar falvakban. Földműveléssel alig néhány család foglalkoztik, ők isinkább bérbe adják földet, semmint maguk művelnék. Az állatokat régen eladták, a " falusiak" is inkább a városi szupermarketekben veszik meg hurkát, kolbászt. A hagymányos népi kultúráról már ne is beszéljünk, sok helyen inkább a városi művelődési központok őrzik a néphagyományt, semmint a falvak. A vidék elveszítette vidékies jellegét, a 21.századra inkább csak a szegénység maradt. 

Hogy miért alakult ez így, milyen történelmi előzményei vannak mindennek, azt remekül megvilágítja az Ö Kovács József és Schlett András szrkesztette " A föld nem tud futni" című tanulmánykötet, mely arra a kérdésre keresi a meglehetősen összetett választ:hogyan alakult 1945 után a magyar vidék sorsa, mi történt a magyarországi parasztsággal,sikerült-e átvészelniük a három korszak ( Rákosi-korszak, Kádár-korszak, 1989-es rendszerváltás) olykor meglehetősen váratlan és az egyént gyakran alaposan próbára tévő rendszerváltások/változások évtizedeit. 
A magyar történelmi köztudatban nem igazán alaposan él az a tény, hogy a Kádár-korszak első éveiben is volt kényszerkollektivizálás, sőt, a kötet tanulmányaiból kiderül, hogy ez gyakran még fájdalmasabban érintette a paasztságot, mint az 1940-es évek végén tapasztalható átalakítás, hiszen 1953 után a vidék valamelyest megerősödött, megszűnt az éhezés, a  lakosság kezdte összeszedni magát, s akkor jelentkezett az állam a maga állítólagos jussáért. Megl ehetősen erőszakosan, durván. Az indok ugyanaz volt, mint néhány ével korábban: a kommunista hatalom szerint a kisparaszti gazdaság életképtelen, a nagyüzemi gazdálkodásé a jövő, sokkal egyszerűbb a " modern" ( utólag hozzátehetjük: sokszor csak rövidtávon gondolkodó és környezetpusztító) technológiai fejlesztéseket bevezetni. Így aztán az 1960-as évekre a kommunista Magyarországon újra kollektivizálva volt a földek nagy része. Csakhogy volt egy különbség. Az életszínvonal fejlesztését döntő fontosságúnak tartó Kádár-hatalom a korábbinál sokkal nagyobb teret engedett a háztáji gazdaságoknak. Ennélfogva a parasztság, hha két műszakban dolgozva is, de meg tudta termelni a szükséges terménymenniységet, sőt, anánl még többet is. Ha lassan is, de megindult a falu is a jóléti fejlődés útján.Voltak persze kivételek, mint pl. Bócsa, ahol a legvirágzóbb években is (1975-1983) is nagyon lassú volt a fejlődés, s nem mindenki számára adatott meg. 
Egy személyes élménnyel folytatnám. Az 1980-as években, egy szomszédos országban élő ismerősünk teljesen el volt hűlve azon, hogy a falusi házakban ( Kádár-kockákban) villany van, és fürdőszoba van. KGST-viszonylatban tehát émg ez a viszonylagos jólét is irigylésre méltónak számított, a hidegháború idején a " keleti blokk" országaiban annyira komiszul bántak a parasztsággal, hogy azok inkább felmentek a városba. A gyárak örültek, kellett az ipari munkaerő. 
A Kádár-kockák pedig terjedtek hazánkban. A kádár-kockák, a kor sajátos építészeti produktumai, azt fejezték ki, hogy az illető már nem vagy nem teljes mértékben tekinti magát parasztnak. Ő már félig városi. Hogy ennek a szemléletnek milyen hosszútávú következményei lettek- nos, ezt láthatja mindenki, aki ellátogat egy kisebb faluba, s alaposan tanulmányozza az ottani társadalmat. 
Addig pedig ajánljuk minden  történelem iránt érdeklődőnek az Ö. Kovács József és Schlett András által szerkesztett tanulmánykötetet. A magyar történelem eddig ismeretlen szegmenseit világítja meg, okos és empatikus ragyogással. 

RETÖRKI-NEB, Budapest, 2023.