Marsall László:Negyvenegy öregek

 Van az a bizony nagyon is elterjeedt közhely, hogy öregségünkben mindinkább hasonlítanak egymásra az emberek. Eltűnnek a negyven-ötven évesen még oly éles különbségek, gazdag és szegény, magányos és körülrajongott, együtt masíroznak a halál felé. Kitűnő költőnk, Marsall László:Negyvenegy öregek című verseskötetében meggyőzően bizonyítja, hogy ez a közhely bizony nem igaz. Öregkorunkra éppenúgy egyéniségek maradunk, mint amilyenek voltunk pár évtizeddel fiatalabban. Különbözünk. 

Mert a barkácsolós bácsi, aki 83 évesen minden szomszédnak mindent megjavít, teljesen másképp öregedett meg, mássá formálódott, mint pl. Bukovi Márton, Péter Rózsa profeszzorasszony vagy Fejér Lipót matematikus, vagy éppen Zelk Zoltán bácsi. Ami közös az idős emberekben, az a végeérhetetlen gyönyörűséget okozó áttetszőség, a titkok mindennapi kiülése ezekre a barázdált arcokra, a lélek titkos alagútjainak kiegyenesedése. Mi, fiatalok, úgy látjuk, hogy aki öreg, annak a titkai már nem jelentősek, az ember és rejtelmei együtt szállnak a sírba. Megint csak Marsall László verseiből derül ki, hogy ez csak időnként van így. A boros öreg, ak ifolyton aluminium-dolgokról fecseg- hát, annak az embernek aztán megvannak a maga titkai. Mariska néni együgyű példázata is számtalan furcsa titkot, élettapasztalatot hordoz. A macskás Irmuska is, miközben állataiért aggódik, érezzük, hogy valamit hordoz, valami történt vele, lehet, hogy trauma, lehet, hogy valami szép élmény, bármi is az, kíváncsiak leszünk rá. 

Van-e az öregkornak valami általános közös nevezője? Van-e olyan tulajdonság- a mindennapos kínzó betegségeket leszámítva- amely minden öregben közös? Az egyenlet elemei hozhatók-e közös nevezőre? Talán a könyv 32. oldalán található nyolcsoros remekmű, A kizárt öreg, felel erre a kérdésre legpontosabban. Mégpedig úgy:igen, van, de ez csak költészettel, metaforákkal fejezhető ki ( ajtó,kulcs,kilincs), mert kimondani borzalmas. Borzalmas, hogy valaki úgy érzi, rajta kívülálló erők okán kizáródott ebből a földi életből. Minden nélküle zajlik, számára már az is kegyelmi állapot, ha odaülhet a nézők közé, talán egyetlen nézőként. Az "irgalmatlan kulcs"  mutatja meg, mikor is lettünk idősből öreggé. ( És itt most recenzensnek eszébe jut szegény nagyapja- aki már, sajnos, nincsen közöttünk- de nem akarom folytatni a gondolatot, mert érzékenykedés lesz a vége...).

Marsall László versei közérthetőek, mint amilyen a öregség-látszat maga. A szavak modatokba rendeződnek, a mondatok költői szövegekbe, rímtelen, középhosszú sorokból álló életképekbe. Úgy, ahogy azt normális magyar nyelvben rendeződnie kell. Az öregkor az elrendezés, a megszámolás időszaka, az öregkorról szóló költészet legyen a rendszerezés, a kiegyensúlyozás költészete. Le kell vágni a kitüremkedéseket, simává kell lenni annak a nyelvnek, és bizonynak bátornak kell lenni ahhoz, hogy az öregkorról írjunk. Nem mindig szívt vidámító téma. De nemesít, s a költészetnek ez a feladata. Ez is a feladata. Mielőtt megöregszünk hát, olvassuk el a Negyvenegy öregek című kötetet, melyet Orosz János gyönyörű grafikái illusztrálnak. Ajánljuk ezt a könyvet minden öregnek és minden fiatalnak. És persze, a középkorúaknak is. 

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988.