Kopriva Nikolett:Amire csak a fák emlékeznek

 Kopriva Nikolett a fiatal magyar költőnemzedék egyik legtehetségesebb képviselője. Jól példázza ezt az Amire csak a fák emlékeznek című kötet. Telis-tele jobbnál jobb versekkel, a versek pedig telis-tele inspiráló, a magyar költészetben csak ritkán jelenlévő gondolatokkal, érzésekkel. Az alábbi ( szokás szerint rövid, mert hát sietni kell ebben a sietős világban) könyvajánlóban megpróbálom megfogalmazni, miért tartom én kiemelkedőnek Kopriva Nikolett költészetét. Persze, az irodalom szubjektív, úgyhogy mások másképp látják, de azért igyekszem rálelni a fix pontokra ( minden jó művészet szilárd alapokra épül. Többé-kevésbé szilárd alapokra).

Van az egyén és van a külvilág, utóbbi- költészetmentesen tárgyias köznapi gondolkodásunk szerint- minden, ami nem az egyén. Kopriva Nikolett arra kíváncsi, hogyan hat egymásra a kettő:összeolvad?eltávolodik? az egyén valamely attitűdja tükrözi a külvilágot? A külvilágba van beleírva az Én? Ebben a nagy találkozásban, olykor szeretetben, olykor ütközésben pedig új világ keletkezik. A harmat időnként című ciklus II.részében például:"Ki kell számolnom,meddig maradhat/ nyitva az ablak-a túl hosszú csend/ árt a faleveleknek". Egy alapvetően csak ember által mérthető érték, a csend, lép kapcsolatba a természet olyan mindennapinak tűnő posztulátumával, mint egy falevél. 

Van a természet és van az ember.Költészetmentesen tárgyias mindennapi gondolkodásunk szerint az ember és a természet elkülönült, jobb esetben meg kell védenünk a természetet. Az amire csak a fák emlékeznek verseiben a természet eggyé válik az emberrel, pontosabban:az ember vágyakozása, hogy természet részévé váljék, olykor még sikeresnek is bizonyul. A hegy csak látomás ciklus VII.részében a kinti hideg tél, a kakukkfű illata, anya mézes teája és a gyermekkor egybeolvad.Szintetizálódnak az elszórt valóság-elemek.Tér és idő dimenziói közelítenek egymáshoz, nincs itt már történeti múlt és jelen, mert minden, ami a múltban történt, emlékezetessé válhat, kihathat jelenre, jövőre, meg ahány idődimenzió csak létezik. 

Megörökítés. Kopriva Nikolett verseiben van valami festmény-szerű, valami elmosódott körvonalú, olykor látomásos, olykor szürrealisztikusan ( remélem, nem sértődik meg ezen a jelzőn, sok költő nem szereti) bonyolult. Bizony, van ám, hogy egy verset többször el kell olvasni, mire a vers-táj a maga színes-színtelen teljességével szemünk elé tárul. De ez egyáltalán nem baj, mivel a versek jók, úgyhogy csak nyerünk vele. s ha a Kedves Olvasó intellektuálisan-érzelmileg készen áll, hamarosan kész is a vers-festmény:A dér című költemény olvasása közben azon tűnödtem, hogy ha ez festmény lenne, sötét vagy világos tónusú volna? Ha film lenne, fekete-fehér művészfilmet láthatna a mozinéző ( igen, még van olyan!), vagy valami léleknemesítő játékfilm/családi film bontakozna ki előtte. Egyszóval:elkezdett érdekelni az, hogy miképpen is folytatódik ez az egész. Hová megy a busz? Hová megyünk mi a ködből? Bemegyünk a házainkba? Egyáltalán, hol vagyunk: Falun vagy külvárosban? Tovább akartam írni a verset/történetet/filmet.Ez is egy olvasmányélmény,s meg kell mondjam, ritkán szembesülünk vele. 

Kis esztétika:szubjektíven.Engem nem zavar, ha egy versben nincs rím( fizikai dimenzió), mert a gondos kép-megmunkálás, a szokatlan társítások katarzist váltanak ki belőlem ( lelki-szellemi dimenzió). Azok a hosszú versciklusok sem ejtenek kétségbe, inkább meg akarom oldani őket, megfejeteni a titkukat. Kopriva Nikolett, Ön maradandó és sokáig élő olvasmányélménnyel örvendeztetett meg. Ajánljuk ezt a kiváló könyvet a magyrar irodalom és költészet minden tisztelőjének rajongójának.

Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft, 2020.