Polónyi István:Iskolázottsági verseny és humánerőforrások a 21.század közepén

 Polónyi István oktatáskutató könyvében arra vállalkozik, hogy magyar és nemzetközi trendeket vizsgálva feltérképezi a világ humánerőforrás-kapacitását- úgy, hogy a felsőoktatás adataiból, trendjeiből, várható jelenségeiből indul ki. Módszere az, hogy az embert, mint egészet vizsgálja: nem " dől be" például annak, hogy Kínában többszörösére nőtt a felsőoktatásban tanulók száma: a mennyiség mellett minőségi követelményeket is vizsgál. Ahogy, divatos kifejezéssel, mondani szokták: holisztikus szemléletű.

Nem kell ahhoz szakmabelinek lenni, hogy az Olvasó elcsodálkozzon néhány adaton. Kiderül például, hogy a világ egyetemistáinak közel 20 százaléka amerikai vagy kínai. Elszomorodunk, amikor azt látjuk, hogy bár az EU egésze világszínvonalon áll az oktatásban és általában a humánerőforrás-menedzselésben, ám hazánk és még néhány ország ( pl. Málta, Lengyelország) inkább visszafelé húzzák ezt a trendet, semmint előre. Meglepődünk, amikor azt olvassuk, hogy Svédországban, Finnországban, Dániában de még a szomszédos Szlovákiában is milyen alacsony a tandíj aránya az oktatás általános költségeihez képest. Ami még meglepőbb, azt a 42-43.oldalon találjuk:kiderül, hogy szignifikáns összefüggés van az egyetemi autonómia és a GDP növekedése között. Ez persze csak azt támasztja alá, hogy az oktatás is szerves része a társadalomnak, azon kívül van szociálpszichológiai vonatkozása is: autonóm egyetemeken a hallatók jobban megtanulják, hogy legyenek maguk is önállóak, kezdeményezők, ez a tudás aztán a felnőtt életben, a kapitalista gazdaságban is jól kamatozik.

Nagyon érdekes azon elgondolkodni igazságos rendszer-e az oktatás. Ha magát a tanulást nézzük, akkor nem: az egyik tanuló/hallgató jobb szellemi képességekkel rendelkezik a másiknál, az egyiknek a körülményei jobbak, mint a másiknak, valaki jobban beilleszkedik egy egyetemi közösségbe, mások nehezebben,ez a része, kimondottan a tanulás, tehát nem igazságos.Viszont- ez már recenzens személyes véleménye- makroszinten, azaz rendszerszinten, a mindenkorinál igazságosabbá tehető a rendszer. Ám bármily igazságos a rendszer, az egyénnek akkor is erőfeszítésekre lesz szüksége ahhoz, hogy abban érvényesüljön. Hogy ezen erőfeszítéseikben támogatja-e a fiatal hallgatót az intézmény, az már más kérdés- Magyarországon, úgy vettem észre, zömében igen.

Nagyon elszomorodtam a 12. fejezet olvastán. Az elmúlt tíz év oktatáspolitikáját sokan szeretik egyfajta nemzetmentő köntösbe öltöztetni. Polónyi István azonban számokkal, tényekkel dolgozik, s ezek bizony nem hazánk javára szólnak. Folyamatosan esik a képzések belépése rátája, azonkívül- s nekem például ezen ment fel igazán a vérnyomásom- a magyar kormány nem vállalta, hogy 2019-re a felnőtt lakosság 40 %-a rendelkezzen felsőfokú végzettséggel. Miért nem vállalta? Nincs rá kapacitás? Dehogynem, rengeteg az intézmény Magyarországon. Akkor mi az oka, hogy nem vállalta? Talán csak nem az, amit az ellenzék szokott emlegetni, miszerint a kormány szándékosan...de inkább nem is folytatom.

Kinek ajánljuk Polónyi István könyvét? Először is: minden tanárnak, aki az oktatásban dolgozik. Aztán: minden egyetemi/főiskolai hallgatónak, nem árt, ha ők is képet kapnak arról, milyen rendszerbe is kerültek bele. Kifejezetten ajánlott a könyv szociológusoknak, azon belül is az értelmiséggel, mint társadalmi csoporttal foglalkozó szakembereknek. Meg mindenkinek, akit érdekel. Az Iskolázottsági verseny...nagyon jó, sok esetben megdöbbentő információkat tartalmazó könyv.

Gondolat, Budapest, 2021.