Peter Brannen:A világ végei avagy a földtörténet tömeges kihalásai

 Tegyük fel magunknak a kérdést: mit tudunk mi, természettudományokban, geológiáan, paleontológiában igen csak részlegesen képzett átlagemberek a Föld ember előtti, több milliárd évet átfogó történetének eseményeiről? Legtöbben azt válaszolnánk:semmit. Magyar viszonylatban már az jó teljesítménynek számít, ha valaki egyszerű polgár fel tudja sorolni a földtörténet korszakait.
Ennek a hatalmas időszaknak, a Föld ember előtti történetének megértéséhez segít hozzá az amerikai tudományos újságíró, Peter Brannen: A világ végei avagy a földtörténet tömeges kihalásai című könyve. A rendkívül olvasmányos,közérthető stílusban írt könyv egyfajta földtörténeti bevezetésként is alkalmazható. Hatalmas erénye, hogy bátran ütközteti egymással az ellentétes tudományos álláspontokat,meg is szólaltatja az azokat képviselő tudósokat. Brannen nem szobatudósként viszonyult tárgyához:elkísérte terepmunkára az általa megkérdezett paleontológusokat, geológusokat. Az is nagyon plasztikussá, dinamikussá teszi A világ végei című könyvet, hogy Brannen minden egyes tudományos tételt gyakorlati példával is bizonyít.

A Föld történetében eddig öt tömeges kihalás volt- tömeges kihalás fogalma: olyan katasztrófaszerű vagy folyamatos megváltozása az élővilának, amikor a Földön élő fajok legalább fele egymillió éven belül elpusztul- a kutatók többsége szerint jelenleg is ilyen folyamat zajlik a Föld bioszférájában, az emberi tevékenységnek köszönhetően.
Az első ilyen tömeges kihalás az ordovicium korának végén érte a bolygót. A tengerben lakó puhatestűek ( olykor több méteresre is megnövő, mindenféle páncélokkal, csápokkal felfegyverkezett férgek) egyszerűen eltűntek a tengerekből, amikor is hozzávetőlegen 445 millió évvel ezelőtt megnőtt a tengerekben a széndioxid-szint. A kihalást legnagyobb számban a korábban jelentéktelennek számító lények, a halak élték túl. Ahhoz, hogy megértsük az ordovíceum végén bekövektező kihalást, meg kell értenünk a Sokféleség Ősrobbanásának okait. A fajok száma hirtelen ( geológiai mértékkel hirtelen, 10 millió év alatt) háromszorosára nőtt. Ha ennek okait megértjük, tisztábban fogjuk látni az ordovícium végi kihalás okait is.
A késő devon időszaki kihalás két hullámban történt:egyszer 374 millió évvel ezelőtt, másodszor 359 millió évvel ezelőtt. A devon időszak- Brennen megfogalmazásában- a halak időszaka volt a Földön, feltehetőleg soha nem élt annyi halfaj bolygónkon, mint akkoriban. Hatalmas zátonyok körül élt ez a rengeteg hal, az első hullámban ezen zátonyok 99 százaléka megsemmisült ( annyit recenzens hozzáfűzne, hogy ősidő- korszakok esetében ezekkel a százalékkokkal én óvatosan bánnék. Annyit írnék le, hogy túlnyomó részük megsemmisült). A második hullámban pedig ( megint) túl sok lett a szén-dioxid a tengerekben. Egyes kutatók elképzelése szerint a fák miatt: egyszerűen túlerdősödtek a szárazföldek, mindenféle hatalmas mocsári növények ( még nem valódi fák) bocsátották ki a szén-dioxidot, amit a bolygó ökoszisztémája és légköre egyszerűen nem volt képes kezelni.
A következő tömeges kihalás a perm időszak végén következett be. Ekkor a földet a nagy őskontinens, az elviselhetetlenül meleg Pangea borította, a legnagyobb élőlények pedig növényevő hüllőfélék voltak, akiknek igen szűkösek voltak a lehetőségeik, hiszen a Földet beborító forróságban vízközelben kellett élniük. A korszak végén a therapsidák voltak a bolygó legnagyobb állatai? Hogy miért haltak ki? Vulkánok okozták a kihalást. Brannen érdekes összehasonlítást tesz: ma évvente 40 gigatonna szén-dioxidot bocsátunk ki. Akkoriban évi 48 ezer gigatonna is lehetett a CO2 kibocsátás. Ehhez jött még a vulkánokból folyamatosan áradó metán, bután, meg mindenféle összetett gáz.

A kréta végi tömeges kihalással- ezt ismerjük legjobban, hiszen ez vezetett a dinoszauruszok pusztulásához- kapcsolatban egy érdekes adat:a Yucatán-félsziget területére becsapódó kisbolygó 24 óra alatt végzett az összes, közelben élő fajjal. A dinoszaurusz, amely éppen arra járt, látott egy pillanatnyi fényt, aztán megvakult, aztán elpusztult. Négyzetméterenként 10 kilowattóra energiát termelt a becsapódás- egy mai mikrohullámú sütő értéke 6. Nemcsak a dinoszauruszok pusztultak ki, hanem az akkor élt minden állatfaj, a sötétség következtében ugyanis lehetetlené vált a fotoszintézis, ami elpusztította a tengeri planktonokat. Szerző olyan tudóssal is készített interjút, aki nem ért egyet a becsapódás-teóriával.

Peter Brannen könyvét ajuljuk minden érdeklődőnek, de különösen biológusoknak, őslénykutatóknak, a természettudományok valamennyi területén dolgozó szakembereknek.

Park Könyvkiadó,2022.Fordította Gyárfás Vera