Szabó Ádám:Valakik beszélnek

 Jómagam már a Kelta keringő megjelenésekor(2016) megéreztem, hogy van itt valaki, egy olyan íróféle, bizonyos Szabó Ádám, akinek írói produktuma kiemelkedni látszik a nagy közép-európai átlagból. De igazán a Valakik beszélnek című kötet győzött meg (L'Harmattan,2020.) arról, hogy hosszú távon is igényes, érdemes szép magyar prózát kapott ajándékba a magyar közönség. Persze, nem ártott volna a könyvet jobban menedzselni, dehát ez elmondható a hazánkban megjelent könyvek túlnyomó többségéről (számszerűsítve:99,9%).

A Valakik beszélnek két kisregényt tartalmaz. A Valaki beszél ( és nagyon jó, hogy nem teljesen egyezik a kötetcím a kisregény címével, nagyon jó!) egy idősotthonban utolsó (?) napjait tengető hölgy önéletírása. Pontosabban: intuitív-asszociatív felidézése a múltnak. Gyermekkornak, szerelemnek, elválásnak, elengedésnek, belső és külső háborúskodásnak, jónak és gonosznak. Szabó Ádám annyiban hoz újat a hasonló tenatikájú művekhez ( értem ez alatt: egy idős ember felidézi múltját), hogy az ő interpretációjában a dolgok nem feltétlenül következnek egymásból. A magyar irodalom kissé determinista:ha valaki polgárként születik, polgárként öregszik meg, ha valaki ifjúkorában nagy nőcsábász volt, akkor öregkorában a nőkre emlékszik vissza,stb.). Szabó Ádámnál pont az a lényeg, hogy a dolgok, a társadalmi identitások, a házasságról alkotott nézetek folyamatosan formálódnak. Az ember sohasem lezárt. Mindig érik hatások, és ezen hatások által formálódik. Pszichológiai regény ez, de másképp, mint Kosztolányinál megszokhattuk. Itt az ember sokkal mozaikosabb, változékonyabb, maibb. 

A másik kisregény címe:Megírni nagypapát. Már a cím jelzi, mit is gondol Szabó Ádám az irodalomról. Az irodalom és minden művészet, valóságteremtő, sőt, ha szükséges, múlt-visszaidéző lehetőséggel rendelkezik. Azáltal, hogy megírunk valamit, feltámasztjuk. Ha úgy akarjuk. A kisregény cselekménye egy házhoz kapcsolódik. A nagyapának mindene volt az a balatoni ház, életét, szabadidejét beleadta, az örökösöknek viszont nem kell, el akarják adni. Kálvin( külön dolgozatot lehetne írni arról, mennyire telitalálat ez e név, mi mindet szimbolizál!), az író, pedig azáltal idézi meg az ott töltött éveket, hogy megírja. A gyermekkor színhelye, az önfeledtség, a szárnyalás időszaka kötődik ahhoz a házhoz. Kicsit olyan ez a két kisregény, így, egymás után olvasva, mint a kétféle történelmi képzeletű ember. Az egyik visszaidézni akarja a múltat, és örömmel teszi, a másik visszaidézni akarja a múltat, de azért, hogy szabaduljon tőle. 

Mi mindenesetre ne akarjunk szabadulni ettől a könyvtől, mert nagyon jó. Afféle mérföldköve a 21.századi magyar irodalomnak. Ajánljuk mindenkinek.Jó könyv, jó olvasni, és azt gondolom, pár év múlva jó lesz újraolvasni is. Addig pedig őrzöm a szívemben.