Berta Ádám:Magamat rajzolom középre

 Egy egy kitűnő és kemény könyv. Berta Ádám megmutatja nekünk, hogyan kell helyesen (ön)életrajzot írni.Szóval, a lényegről kell szólni, arról, ami belül történik. De olyan is van, hogy nem arról kell szólni, ami belül történik, hanem csak szólni kell.Az események magukért beszélnek- ahogy mondani szokták volt irodalomkritikusok ( én nem vagyok az, jajj, dehogy...).  
A Magamat rajzolom középre című (ön)életrajzi regény prémium kategóriás, ízes és korszerű magyar irodalom, valamilyen toplistán biztosan ott a helye. Valami gyümölcsöt kell hozzá venni (ízlés szerint, grapfriutot vagy narancsot,de túl édes azért ne legyen), olvasni és gondolkodni. Nem annyira sokat olvasni és sokat gondolkodni. Recenzensre ez a könyv akkora hatással volt, hogy spoiler helyett inkább azt írná le, min gondolkodott ezen könyv kapcsán. 

Sokat gondolkodtam a könyben sokszor emlegetett felnőtteken, muteroszon és fateroszon. Hogy vajon hány gyereknek volt/van/ és ahogy a dolgok jelenleg állnak, lesz, ilyen,vagy még ennél is feszültebb, idegesebb családi élete ( emelkedett kifejezéssel: háttere), vajon hány gyereknek kell még megtanulnia azt a trükköt, hogy a pszichológusnál, vagy a bíróságon, vagy akárhol, aki majd rajzoltat, egyforma magasra kell rajzolni mind a két szülőt. Hány gyereknek kell még menekülnie muterosz/faterosz nem is annyira időnként fellobbanó dühkitörései elől, kell megküzdenie akár még a szülői érdektelenséggel is ( ha nem mondtam volna: az a legrosszabb). S vajon lesznek-e még olyan felnőttek, akik észreveszik, ha egy gyermek a szüleitől kevés szeretetet és figyelmet kap otthon, s önszorgalomból megpróbálják pótolni azt, amit a szülőnek kellett volna megadni. Szerintem kevés ilyen felnőtt lesz, ami nem sejtet pozitív jövőt a jövőbeli muteroszok és fateroszok gyermekei számára. 
Aztán, gondolkodtam azon, mit is jelentett úgy általában gyermeknek lenni a huszadik század nyolcvanas éveiben. Már nem kellett az ötvenhatos traumákat csak nehezen feldolgozó felnőttek hányattatott sorsán elmélkedni, már nem vittünk haza játékból szárnyasaknát a szülők nagy ijedelmére, mi már a fogyasztói társadalom lebutított változatát élveztük, és erre bátorítottuk kedves szüleinket is.Már a Csepel bicikliből( de voltak menőbb bicajok is) is volt fiús meg lányos, és tényleg, ahogy Berta Ádám írja, nagyon ciki volt, ha egy kezdő tinédzser fiú lányos biciklivel járkált. Olyan ócska dolognak számított. Illett szerelmesnek lenni, havonta legalább egyszer szakítani vagy beleszeretni másba, és illett ismerni a slágerlista valamennyi számát, az angol nótáknak legalább a refrénjét, kiejtve, mert nem tanultunk angolt. És- ez persze attól is függ, Magyarország mely részén lakott az illető- illett szurkolni valamelyik futballklubnak. ( Ezt onnan tudom, hogy egy híján azonos esztendőben jöttünk a Szerzővel a napvilágra). A Mezey-válogatott pedig valóságosan isteni rangot élvezett, nagyon érdemes volt átgondolni, ha társaságban bírálni-ítélkezni akartunk valamelyik játékos fölött. (Csak egyetlen személyes emlék:egyszer a nagy és szeretett és kedvenc tesitanár rágott be egy osztálytársamra, aki azt merte állítani, hogy a magyar válogatott védelme gyenge. Ötven fekvőtámasz lett a fiatalember sorsa. Túlzásnak éreztük, elvégre iskolai demokrácia van...).Amúgy az iskolaköpenyt még hordani kellett, de ( a mi sulinkban így volt) ha varrtál rá amerikai zászlót,egy félreesőbb helyre, a fiatalabb tanárok többsége félrenézett. Az idősebbek még nem. 
Meg azon is gondolkodtam, hogy mai srácok gyermekkora jobb-e avagy rosszabb-e, mint a mi generációnké volt, azokban a bizonyos nyolcvanas években. Nem vagyok biztos benne, de miénk jobb volt, leszámítva néhány sajnálatos eseményt. Most így látom. 

Szóval, kedves Berta Ádám, elgondolkodtattál alaposan ezzel a könyvvel. Amúgy ajánlom a művet mindenkinek, aki szereti a jó magyar irodalmat, szeretnek borongani és merengeni. Igen, időben visszafelé is, mert ki mondta, hogy visszafelé nem nézhetünk az időben...Alapi Gergely biztosan nem. 

Cser Kiadó, 2021.