Fiar Sándor-Nagy Balázs:Olvadó jövő.Magyar expedíció az Antarktiszon

 Fiar Sándor és Nagy Balázs könyve az első magyar Antarktisz-expedícióról szól. A teljes történetet megismerjük, a támogatók megnyerésétől kezdve egészen a hazatérésig. Ez a könyv gazdagítja és elmélyíti a Déli-sarkról és annak környékéről ( amely sok-sok Magyarországnyi terület) való ismereteinket, stílusa élvezhető, meglepetés pedig minden oldalaon akad, olykor több is. 

Utazunk térben és időben. Ott vagyunk, amikor a legendás felfedező, Cook kapitány emberei a hatalmas ködben egyszerűen elnézik az Antarktiszt. Beleélhetjük magunkat a brit és ausztrál fókavadászok helyzetébe, akik tudták, mekkora felfedezést tettek, de hallgattak róla,hiszen amiről csak te tudsz, ott csak te vadászhatsz. De visszautazhatunk több millió évet is, valamelyik interglaciális idejére, amikor olyan meleg volt a mai világ leghidegebb kontinensén, hogy a peremvidékeken mocsaras táj alakult ki, és tőzeget is szoktak találni lelkes mai kutatók. Megtudjuk, hogyan alakul ki az elképesztően vastag jégtakaró, mi az a csonthó, hogyan lesz belőle jég. Képet kapunk arról, mi van a jég alatt. Szinte megborzongunk, amikor megtudjuk, hogy a kontinensen a nyári középhőmérséklet is csak plusz öt fok!! És, ami igazán elrémisztő, azok az antarktiszi szelek: ami nálunk már heves szélvihar,pl. 65 km/óra, az arrafelé mindennapos,már-már kellemes szellő. Az igazi viharok elérhetik a kétszáz kilométeres sebességet is. Ilyenkor, a Szerzők szerint, az a legcélszerűbb, ha az emberek a sátorban maradnak, és belülről próbálják tartani a sátrat. Hát, köszönöm szépen...
Szóval, nagyon elhivatottnak kell ahhoz lenni, hogy valaki heteket, hónapokat ezen a tájon töltsön. Előttem van a kép, mikor a magyar expedíció tagjai úgy treníroztak, hogy a magyar főváros, Budapest műjégpályáján éjszakára felverték a sátrat és ott aludtak- ezek a jégen töltött éjszakák csak gyenge próbák azokhoz képest, amit a déli kontinens kínál. Még a bázisokon is nehéz az élet: megismerjük az amerikai bázis a Copacabana-nak is becézett épületegyüttes kényelmét. S elképzeljük, milyen életük lehet az állandó téli személyzet tagjainak. Évente 4-6 hónapig van sötét ( gondoljunk arra, milyen szomoróak vagyunk, amikor nyárutó felé rövidülni kezdenek a nappalok...). Odabent viszont dolgozni kell, karbantartani, figyelni a csöveket, és ha befagynak, azonnal megtalálni a megoldást. Persze, bázis és bázis között is van különbség, az orosz bázison például állandóan káposztát ettek, nagyon kevés hússal, a dél-koreaiaknál viszont még állandó internet-elérés is volt ( 2004-ről beszélünk, a világ háztartásainak kb.egytizedében van elérés). Komoly kutatóállomásokat csak államok üzemeltethetnek, a magáncélú kalandozást nem nézik szívesen, valahol mindig ott él a gyanú, hogy gazdasági tevékenységet kívánnak ott folytatni. 1976-ban lerombolták az utolsó magán-kutató(?) bázist is, azóta csak hivatalosan, országok kormánya által lehet expedíciókat indítani. 
Az expedíció hivatalos kutatási témája az antarktiszi tundrafoltok voltak. Nem nehéz kitalálni, hogy itt a globális felmelegedés kutatásáról van szó ( ismét csak elmondom: 2004-et írunk, ekkoriban még még semmi nem volt annyira egyértelmű ,mint manapság). Vajon valóban észlelték a kutatók, hogy eljött az Olvadó jövő kora?
Kinek ajánljuk Fiar Sándor és Nagy Balázs kitűnő könyvét? Sokaknak.
- Természettudomány (azon belül földrajz, éghajlattan) iránt általában érdeklődőknek
- Kalandvágyó felfedezőknek, lelkes ifjaknak
- A klímaváltozás kutatóinak
- No, meg mindenkinek, aki szeret utazni, szereti a valódi kalandokat. Azt azért senkinek nem ajánlanám, hogy élete első expedíciója az Antarktiszra vezessen, érdemes folyamatosan, lépésről lépésre haladni a felfedezővé válás nehéz és kihívásokkal teli ösvényein. 
Majdnem elfelejtettem: A képanyag is kitűnő! 

GeneralPress Kiadó,é.n.