Michael J.Sandel:Mi igazságos...és mi nem?

 A könyv alcíme:A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata
Michael J.Sandel könyve nemzetközi bestseller lett, mert érthetően, a művelt nagyközönség számára is feldolgozható módon beszél komoly filozófiai, méghozzá moralfilozófiai kérdésekről. Sandel könyveit olvasva és előadsait hallgatva könnyen rájöhetünk, hogy az erkölcs korantsem olyan egyszerű és magától értetődő dolog, mint ahogy azt időnként egyes politikusok, tanítók, egyházférfak elmagyarázzák. Az erkölcsnek, az igazságosságnak története van. Sandel erről a történetről mesél nekünk, mégpedig oly módon, hogy konkrét gyakorlati példákon keresztül szól az azokhoz kapcsolódó filozófiai problémákról.Ebben a rövid recenzióban- leszögezve, hogy nem vagyok " szakképzett"filozófus, de csodálom a nagy gondolkodókat, Arisztotelészt, Kantot, Pletónt, Locke-ot és társaikat- spoiler helyett néhány észrevételt szeretnék tenni a véleményem szerint kitűnő és talán egyetemi kötelező olvasmánnyá is tehető műről. 

Eltűnődhetünk azon, van-e létjogosultsága a Jeremy Bentham nevéhez köthető utilitarizmusnak ( haszonelvűségnek). Persze, bizonyos értelemben van, a közösség nem kerülheti ki azt a feladatot, hogy olyan szabályokat, törvényeket hozzon, mely szolgálja a többség boldogulását. Csakhát ez esetben, még leginkább demokratikus társadalmakban is felmerülnek problémák:
- Ki mondja meg, mit akar a többség? Ki és milyen felhatalmazással képviseli a többséget?
- Mi lesz a sorsa a kisebbségi álláspontoknak?
Sandel morálfilozófiai nézőpontból így közelíti meg a kérdést( Kant munkásságát részletesen bemutatva): Társadalmunkban csak az igazságos, ami erkölcsös? Az az erkölcsös, ami a társadalom számára hasznos? Vagy valóban létezik Kant kategorikus imperativusza, s csak akkor tekinthetünk valamit erkölcsösnek, ha ebből az imperatívuszból fakad? Tehát, valamit azért teszünk, mert hasznos a közösségnek, az nem tekinthető erkölcsösnek- recenzens felteszi a kérdést:akkor az egészségügyi ellátás erkölcstelen? Hiszen az abban a rendszerben dolgozó orvosok, ápolók nem mindig a kategorikus imperativusznak engedelmeskednek, hanem van,hogy egyszerűen csak bejárnak dolgozni. Az iskola is erkölcstelen?- hiszen az alacsony fizetésű tanárok semi mindig belülről a kategorikus imperativuszt, egyszerűen csak végzik a dolgukat. A tanulság az, hogyha túl mereven alkalmazunk egy filozófiai elméletet- jelen esetben a kantiánus gondolkodást- akkor pontosan az adott elmélet ellenkezőjénél kötünk ki. Aki igazságosságról, erkölcsről beszél, ír, annak bizony rugalmasnak kell lennie. Sandel eléggé rugalmas, ami számomra nagyon rokonszenves. 
A kötelező katonai szolgálat kapcsán: más a helyzet Amerikában és más a világ többi tájain, például Európában. A hadsereg kérdése mindig történelem- és aktuálpolitikafüggő. Kétségtelen, hogy önmagában állampolgári kötelességként is felfogható a katonáskodás- a kérdés számomra az, hogy melyik esetben tesz jobbat az állammal egy fiatal:
1. Szakmát vagy diplomát szerez, állást talál, megfelelő jövedelemért dolgozik, adózik, magánéletet él,ifjúkorában szórakozik- ezzel komoly iparágakat tart el- majd megállapodik, és például családot alapít ( ez utóbbi szintén sok ipari és szolgálataátsi ágat tart el). 
2. Életéből néhány évet arra áldoz, hogy egy hadsereg nevű szervezetben szolgál ( mert ez szolgálat, még ha a könyvben idézett republikánus szenátor állítását túlzásnak is érezhetjük), s ha nincs háború, akkor valamiféle kiképzést kap, mely alkalmassá teszi őt arra, hogy egy majdani háborúban jó katona legyen. 
Mindenki döntse el, melyik válasz áll szívéhez közelebb. Sandel könyvében éppen az tetszett, hogy pro és kontra érveket hoz fel egyik vagy másik állítás mellett. Teljes a szabadság, semmilyen elmélet, se konzervativizmus, se libertarianizmus nincs ráerőltetve az Olvasóra. Gondolkodhatunk szabadon, szárnyalhat az intellektus. Nagyon jó érzés olvasni. S közben tűnődni, hogy mi igazságos, és mi nem. Ajánljuk ezt a művet mindenkinek, aki filozófiával, szociológiával,történelemmel, joggal foglalkozik. 

Corvina Kiadó Kft, 2012.Fordította, méghozzá remekül, Felcsúti Péter