William von Hippel:A nagy társas ugrás

 William von Hippel: A nagy társas ugrás című könyvében arra vállalkozott- s vállalását sikerrel is teljesítette- hogy elbeszélje nekünk, a tudomány eszközeivel, hogyan fejlődtünk társas lénnyé ,hogyan vált alkalmassá az ember pszichéje arra, hogy nagy létszámú és bonyolult alrendszerekből álló társadalmat jól-rosszul működtessen. Mindeközben számtalan újdonságot mond el nekünk az állatok és az ember evolúciójáról, fővonalról és mellékutakról, s útmutatót ad a 21.század olvasója számára is:milyen trendeket, jelenségeket kellene továbbfejlesztenünk és miért.

Fejezetről fejezetre ívelő spoiler helyett- melynek sok könyv esetében megvan a létjogosultsága- inkább csak észrevételeket fűznék William von Hippel könyvéhez, amolyan gondolati kapaszkodókat, hgy aztán a Kedve Látogató megrohanja a könyvesboltokat vagy a könyvtárakat, s egészében kívánja elolvasni ezt a nagyszerű könyvet.
1. Von Hippel teljes egészében elfogadja a darwini evolúció elméletét, sőt, társadalmi- pszichológiai szinten is beszél evolúcióról. Ez utóbbival nem értenek egyet a biológiai evolucionisták. Szerző szerint ez a pszichológiai- szociokulturális evolúció mind a mai napig tart. Ez utóbbi megközelítés azért érdekes, mert felhívja a figyelmet valamire:míg a kreacionisták tagadják az élővilág fokozatos fejlődésének tételét, addig készséggel elismerik, hogy napinkban ez a fejlődés nagyon is létezik. Akkor miért nem létezhetett a múltban?-kérdezhetjük.A nagy társas ugrás című könyv tehát, akaratlanul is, von Hippelnek nem állt szándékában vitatkozni az anti-evolucionistákkal.
2. Von Hippel szerint az emberszabású majmok és az emberek fejlődése elvált egymástól, és az ember őseinek agytérfogata növekedni kezdett. Korábban azt tartották, az eszközhasználat, a tűz megismerése volt ennek az agytérfogat-növekedésnek elsődleges oka. Szerző szerint viszont a társas lét magasabb szintje miatt kellett az agytérfogatnak megnövekednie. Persze, a csimpánzok is élnek társas életet, de von Hippel szeint ez alapjaiban különbözik az emberek társas életétől.Például:
- a csimpánzok nem minden esetben különböztetik meg a hasznos és kártékony ( netán lógós) csapattagot. Egyéni érzelmeiknek megfelelően hajlamosak olyan társakat is élelemmel kínálni, akik nem vettek részt az élelem megszerzéséhez szükséges műveletben.
- a csimpánzok nem tárolják eszközeiket. Erre azt a példát olvassuk a könyvben, hogy csimpánz hosszú rúddal termeszhangyákat szedeget ki egy odúból, szépen jóllakik,majd, mintha soha többé nem érdekelné a termesz, félredobja a rudat. Legközelebb, ha ilyen eszközre van szüksége, majd készít másikat. Von Hippel példáját nem tartom meggyőzőnek, a következők miatt: képzeljük el, hogy egy csimpánzcsapat minden esetben eltárolja a rudakat, botokat, köveket, amelyeket a táplálékszerzés során használ. Egy konfliktus esetén szegény majmok egymás ellen használnák ezeket fegyverként,sok állat teljesen feleslegesen elpusztulna, a csapatban pedig az lenne az alfahím, aki több fegyvert tud lopni. Az alkalomszerű eszközhasználat lehetővé tételével az evolúció pontosan a csapat túlélését, biztonságát biztosította.
3 A túlutánzás képessége csak az embernél van meg, semmilyen más állatnál nincs. A túlutánzás azt jelenti, hogy egy " tanítvány", például egy gyermek, akkor is utánozza a szülőt, ha adott pillanatban ez nem áll érdekében. Egy feladat során akkor is másolja a szülő, a tanító minden tevékenységét, ha pillanatnyilag könnyebben, egyszerűbben is meg tudná oldani a problémát. Egy példa:Egy "nagyobb" kisgyerek számára egyszerűbb lenne, ha nem tanítgatná kistestvérét bébipapit enni, hanem az anya által a tesó etetésre fordított időt játékkal töltené. De sok esetben a hároméves picur próbálja etetni a nála még kisebbet, úgy, ahogy látta anyutól. Hippel szerintem nem szentel annak figyelmet, mekkora nagy dolog is az ember fejlődése szempontjából a túlutánzás.
  -A gyermek kézügyessége, mindenféle adottságai fejlődnek, az így fejlesztett ügyességi, szociális,kommunikatív stb készségeit az élet más területein tudja kamatoztatni.A testvérek is közelebb kerülnek egymáshoz.
 - Szerencsés esetben kialakul az óvónői, tanítói tekintély. A tanító az az ember, akit nyugodtan utánozhatok- gondolja a kisgyerek- biztonságban vagyok mellette, s ha azt csinálom, amit mond,még dicséretet is kaphatok. Csak az ember hozott létre intézményes oktatási formákat, ennek az evolúció szempontjából óriási jelentősége van.

William von Hippel könyve nagyon sokoldalú, sokrétű, még a közösségi portáloknak az emberi evolúcióra gyakorolt hatásáról is szól. Ajánljuk ezt a könyvet történészeknek, biológusoknak, pszichológusoknak, illetve mindenkinek, aki érdeklődik az emberi história még eléggé homályba vesző kezdetei iránt.

Corvina,2022.Fordította: Silberer Vera