Stephen Fry:Mítosz.Görög mitológia angol humorral

 Stephen Fry most is egyedülállóan szellemes és pontos. A görög mítoszokat sajátos angol humorral tárgyalja könyvében, mely letehetetlen, recenzens egyszerre olvasta végig. Nagyon pontosan, a hogyományhoz hűen, mégis, új perspektívákat kínálva vezeti végig Olvasóit a görög mitológia eléggé szerteágazó világában. Érdemes lenne a ma középiskolásaival elolvastatni ezt a könyvet, egyébként külön ennek a célcsoportnak is ajánljuk, mert a papíron sokszor halottnak és ósdinak tűnő görög mítoszokat a brit szerző élőként, semmit nem elhallgatva tárgyalja. 

Egy nagyon rövid spoilerrel indítanánk. Fry megggyőzően bizonyítja, hogy a görög gondolkodás szerint a történelem káoszból káoszba halad( ez nagyjából megegyezik a modern ember mindennapos tapasztalatával).Szerző két nagy korszakot különböztet meg: az istenek korát és az istenek+emberek korát. Utóbbit felosztja- a görög tradíciónak megfelelően- arany-ezüst- és bronzkorra.Nagyon fontos tudnunk, hogy a görögök hittek az aranykorban, az volt számukra az erkölcsi-viselkedésbeli mérce.
Ismerteti a titánok és a következő nemzedék összecsapását, beleértve Uranosz nemiszervének levágását is. Nem hallgatja el a gyermekeit sorban felfaló Kronosz gonoszságát. Kiemeli a más, görög mítoszokkal foglalkozó könyvben alig említett Gaia szerepét, nem elhallgatva, hogy étkezés előtt a görögök hozzá imádkoztak, nem pedig Zeuszhoz. A Múzsákról szólva: párhuzamot von Uránia és a keresztény hit Parakleitosza között. Terphiszkoré szerepét viszont kissé "elbagatellizálja", pedig ő az ókori görög hagyományban nagyon fontos szerepet játszott, a dráma és a színház kialakulásánál nagyon fontos a szerepe. Naagyon jól rávilágít a Hórák szerepére, s találó a párhuzam a " isteni kegyelem" és a kétszer három nővér között. Nagyon fontos, hogy Fry hangsúlyozza: a Moirák ( azaz a Végzet) hatalmának még a görög istenek is alávetettek voltak. Bevallom, a kérekről eddig még nem hallottam- ők gonosz lények, akik összegyűjtik a csatában elesett harcosok lelkeit( a germán mitológiában is vannak efféle lények). Kronosz büntetéséről szólva:bolyongania kell a világban a legyőzöttnek. A görögök így magyarázták az időt. Szellemes, az biztos. Egyúttal rávilágít idő és tér összefüggésére, hiszen idő csak térrel együt létezik. Poszeidón alakjáról szólva:Zeuszhoz hasonlít annyiban, hogy folyton megcsalta a feleségét. 
Az embert Zeusz javaslatára Prométheusz teremtette, ő formálta meg sárból. Zöld és lila emberek azért nincsenek, mert Zeusz lába véletlenül eltaposta őket. Prométheusz egy idő után jobban szerette az embereket, mint az isteneket, azért adta át nekik az olümposzi tüzet. ( Nem mindegy, milyen tüzet adott át:azt az édeskömény ágat, melyből az első parazsat csiholta, az istenek szent hegyéről hozta.). A Zeusz és Prométheusz képzeletbeli beszélgetését leíró részek Fry könyvének legjobb szövegrészei közé tartoznak. 

Fry nem csinál titkot abból, hogy a görög mitológiának vannak a keresztény hittel igencsak éles, első pillantásra feltűnő párhuzamai. Például a vízözön-történet is megvan a görög mitológiában, ráadásul az indok is a Bibliához hasonló: úgy elhatalmasodott az emberi gonoszság a Földön, hogy az istenek elpusztították a bolygót. A görög történetben az ember kövekből születik újjá, külön a férfi, külön a nő. 

Jómagam nagyon sajnálom, hogy az ókori görög vallás gyakorlatilag kipusztult a Földről. Nincsenek már olyan közösségek, melyek ezt a hitet követik. Kár, pedig színesítené a világ igencsak összetett vallási palettáját. A görög mitológiából irodalom lett, Stephen Fry pedig nagyszerűen tolmácsolja ezt az irodalommá lett hagyományt. Úgy, hogy egyetlen pillanatra se felejtsük el: volt egyszer egy európai nép, amely ezeket a mitikus, sokszor fantasztikumba hajló történeteket megélt valóságként kezelte, és valóban istenként tisztelte, imádta a hatalmas Olümposz nem mindig rokonszenves, de azért erős és hatalmas hőseit. 

Fordította Kisantal Tamás. Kossuth Kiadó, 2019.