Walt Whitman-Robert Browning:Tébolyda-cella
Walt Whitman és Robert Browning között mindössze egyetlen hasonlóság akad:mindketten költők voltak, és mindkettőt őrültnek tartotta saját kora. Ennek ellenére olvasták a könyveiket- gondolom, úgy érezte a Tisztelt Olvasóközönség, hogy költőknél egy kis őrület nem veszélyes, sőt...
Whitmant elsősorban szabadverseiről ismerjük. Azért tartom ezt igencsak felszínes megközelítésnek, mert a szabadvers, az pusztán forma. A lényeg a tartalom, a gondolat, az ívelő sorokban kirejlő szenvedély. Whitmannél mindhárom, de főleg a valóság iránti szenvedély igen erős. Az Ének magamról című, kisregény-terjedelmű, 52 verset foglal magában. Egyfajta költői enciklopédiája ez a kornak, a hitnek, a léleknek, a fejlődő Amerika lüktetésének. Whitman igen fontosnak tartja istenhitét. Hát, nem tudom, melyik keresztény egyház fogadná szívesen tagjai közé az amerikai költőt, merthogy az ő istenhite nem más mint panteizmus. A világ minden dolgában ott lüktet az élet, a költőnek, a whitmani szerepfelfogásban, pedig az a dolga, hogy megörökítse ezt a lüktető életet. De szó esik a versben közvetlenül az egyházról is: a ciklus 47. részében ezt olvashatjuk:
" Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb
Mert bennfoglaltatik minden isten hite ősi és újkori, s minden hit az ősi és újkori között..."
A költő tehát szűknek érzi a kereszténységet, neki a világ valamennyi vallása, hite ,hitrendszere kell, merthogy mindegyikben ott van isten. Ez egyfajta globális hit, mindenféle transzcendenciában. Nem tudom, hogy egészséges-e ez, én még soha nem éreztem ilyesmit. Az a kérdés persze felvetődik, nem-e a materializmus álruhába öltöztetett válfajával van-e dolgunk...
A másik, amit viszont tanulni lehet Whitmantől, az a dinamika, az a bizonyos húzd meg-ereszd meg, amitől egy költeményt szaporának, ritmusosnak érzünk. Egyetlen percig nem hisszük, hogy prózát olvasunk. Nagyon erős a belső ritmus. Még a filozofikus szövegrészek is ritmusosak, mint pl. a 23. vers 2. strófája, ahol az " ingó hit" és a "mindörökké" szavak alkotnak ellentétpárt. Szóval, igazi, vagány, amerikai költészet.
Robert Browningot ezzel szemben nehéz vagánynak nevezni. Inkább olyan úrias költészet az övé, kimunkált, megformált. Browningnál a szépség maga a megtestesült szépség, és szintek izárólag ez az egyetlen esztétikai kategória. James Lee asszonya című versciklusában a kötő különböző helyzetekben mutatja be az asszonyt, s ezen kiábrázolásokból mintegy allegorikusan von le tanulságot az élet és az emberiség egészére nézve. Nagyon nehezen olvasható ciklus, finoman szólva sem Petőfi egyszerű, olykor nyers stílusa jellemzi. A Browning-verseket többnyire szalonokban olvasták fel, kifinomult emberek kifinomult embereknek, egy olyan 19. században, amikor még volt becsülete a versnek. Az eltűnt nőm, a hercegnő című vers nem éppen a proteltárköltészet remeke, kifejezetten előkelő közönségnek szól. Ennek megfelelően összetettek, többrétegűek a költemények. A szebb költői képeknél minden bizonnyal még tapsoltak is...
Ám minden előkelősége ellenére Browningban van valami furcsa mélabú. Valami ködös, angolos, esős költészet, amit a 19.század szalonközönsége,a viktoriánus publikum már nem annyira kedvelt. Így aztán Mr. Browning, sikereinek elmaradása miatt, kissé kiborult.
Hogy kinek ajánljuk a Tébolyda- cella című kötetet? Hát, irodalmároknak. Vagy olyan fiataloknak, akik írók vagy költők akarnak lenni, és nem akarják kihagyni a 19.század két kirobbanthatatlan klasszikusát: a józanul őrült Whitmant és az őrülten józan Browningot.
Whitmant elsősorban szabadverseiről ismerjük. Azért tartom ezt igencsak felszínes megközelítésnek, mert a szabadvers, az pusztán forma. A lényeg a tartalom, a gondolat, az ívelő sorokban kirejlő szenvedély. Whitmannél mindhárom, de főleg a valóság iránti szenvedély igen erős. Az Ének magamról című, kisregény-terjedelmű, 52 verset foglal magában. Egyfajta költői enciklopédiája ez a kornak, a hitnek, a léleknek, a fejlődő Amerika lüktetésének. Whitman igen fontosnak tartja istenhitét. Hát, nem tudom, melyik keresztény egyház fogadná szívesen tagjai közé az amerikai költőt, merthogy az ő istenhite nem más mint panteizmus. A világ minden dolgában ott lüktet az élet, a költőnek, a whitmani szerepfelfogásban, pedig az a dolga, hogy megörökítse ezt a lüktető életet. De szó esik a versben közvetlenül az egyházról is: a ciklus 47. részében ezt olvashatjuk:
" Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb
Mert bennfoglaltatik minden isten hite ősi és újkori, s minden hit az ősi és újkori között..."
A költő tehát szűknek érzi a kereszténységet, neki a világ valamennyi vallása, hite ,hitrendszere kell, merthogy mindegyikben ott van isten. Ez egyfajta globális hit, mindenféle transzcendenciában. Nem tudom, hogy egészséges-e ez, én még soha nem éreztem ilyesmit. Az a kérdés persze felvetődik, nem-e a materializmus álruhába öltöztetett válfajával van-e dolgunk...
A másik, amit viszont tanulni lehet Whitmantől, az a dinamika, az a bizonyos húzd meg-ereszd meg, amitől egy költeményt szaporának, ritmusosnak érzünk. Egyetlen percig nem hisszük, hogy prózát olvasunk. Nagyon erős a belső ritmus. Még a filozofikus szövegrészek is ritmusosak, mint pl. a 23. vers 2. strófája, ahol az " ingó hit" és a "mindörökké" szavak alkotnak ellentétpárt. Szóval, igazi, vagány, amerikai költészet.
Robert Browningot ezzel szemben nehéz vagánynak nevezni. Inkább olyan úrias költészet az övé, kimunkált, megformált. Browningnál a szépség maga a megtestesült szépség, és szintek izárólag ez az egyetlen esztétikai kategória. James Lee asszonya című versciklusában a kötő különböző helyzetekben mutatja be az asszonyt, s ezen kiábrázolásokból mintegy allegorikusan von le tanulságot az élet és az emberiség egészére nézve. Nagyon nehezen olvasható ciklus, finoman szólva sem Petőfi egyszerű, olykor nyers stílusa jellemzi. A Browning-verseket többnyire szalonokban olvasták fel, kifinomult emberek kifinomult embereknek, egy olyan 19. században, amikor még volt becsülete a versnek. Az eltűnt nőm, a hercegnő című vers nem éppen a proteltárköltészet remeke, kifejezetten előkelő közönségnek szól. Ennek megfelelően összetettek, többrétegűek a költemények. A szebb költői képeknél minden bizonnyal még tapsoltak is...
Ám minden előkelősége ellenére Browningban van valami furcsa mélabú. Valami ködös, angolos, esős költészet, amit a 19.század szalonközönsége,a viktoriánus publikum már nem annyira kedvelt. Így aztán Mr. Browning, sikereinek elmaradása miatt, kissé kiborult.
Hogy kinek ajánljuk a Tébolyda- cella című kötetet? Hát, irodalmároknak. Vagy olyan fiataloknak, akik írók vagy költők akarnak lenni, és nem akarják kihagyni a 19.század két kirobbanthatatlan klasszikusát: a józanul őrült Whitmant és az őrülten józan Browningot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése