Gyenes László,Rákos Imre(szerk.):Pártmunkások kézikönyve

 A Pártmunkások kézikönyvét elsősorban azoknak a fiatal történészeknek,kutatóknak,tanároknak ajánljuk,akik szeretnének megismerkedni a Kádár-korszak történelmével. A kézikönyvben mindaz megtalálható,amit az akkori kommunista hatalom egy MSZMP-tagtól elvárt-legalábbis papíron. Az már külön tanulmány témája lehetne,hogy a kézikönyvben leírtak hogyan működtek a Kádár-korszak Magyarországának mindennapi gyakorlatában...

Megtudhatjuk, mi az a pártalapszervezet, kinek vagy kiknek a kezdeményezésére alakulthott ilyen, mit jelent a nyitott és zárt alapszervezet. Részletes képet kapunk az alapszervezet hierarchiájáról, kinek mi a feladata, mit csinál ( illetve sok esetben: mit kellett volna csinálnia) például egy MSZMP-titkárnak. Megismerjük a párttaggyűlés szerepét, keményen szájba rágja a könyv, hogyan kell ismertetni az országos párthatározatokat. Mivel Magyarországon, legalábbis a Szerkesztők szerint, szocialista demokrácia van, a tagságot már a taggyűlés szervezésébe be kell vonni. A napirend meghatározásánál elsőbbséget élvez az országos párthatárzatok ismertetése, elemzése.
Megismerhetjük, hogyan vettek fel valakit az 1970-es években az MSZMP-be, milyen procedúrákon kellett keresztülmennie az illetőnek, és milyen jogai voltak. Persze, iemelten hangsúlyozzák a Szerzők, hogy a párttagság önkéntes, de aki élt akkoriban, azt tudja, hogy komoly karriert párttagság nélkül csinálni egyszerűen lehetetlen volt.Így hát, aki érvényesülni akart, az megkötötte a maga kompromisszumát. Azt is szabályozták, persze, felhíva a figyelmet a kötelező rugalmasságra, hogy az újonnan felvett párttagmak milyen könyveket kell olvasnia. Például a pártmunkások kézikönyvét...
Szabályozza a kézikönyv azt is, pártellenes magatartásból kifolyólag milyen pártfegyelmi eljárások, milyen büntetések vonatkoznak a renitens párttagokra, az egyszerű dorgálástól egészen a kizárásig ( ami az 1970-es évek Magyarországán a szakmai karrier végét is jelentette, jobb esetben nem rúgták ki az illetőt a munkahelyéről, de minden felfelé vezető út bezárult előtte). 
Egy az egyben, minden kertelés nélkül írja le a könyv, hogy a pártnak bizony információkat kell gyűjtenie, ennek egyik forrása ( túl a hivatalos kimutatásokon, a jelentéseken) a lakosság hangulatának elemzése. Erre speciális embereket kell mozgósítani. Ezt így, egy az egyben leírja a könyv!!
Megmondja azt is, milyen kapcsolatot kell kiépíténi az alábbi szervekkel:
- Hazafias Népfront
- szakszervezetek
- gazdasági egységek
- oktatási intézmények
- külön a felsőoktatási intézmények
- nőszervezetek
és más egyéb, kulturálsi szervezetek. A kézikönyv szerint- természetesen nem így fogalmaznak, de a lényege ez- mindig a Párt a főnök, ami abban mutatkozik meg, hogy mindent tudni akar, ami  ebben az országban folyik. Külön szól a könyv- kissé aránytalanul nagy terjedelemben is- a falusi, meglehetősen kis taglétszámú  pártszervezetekről. ( Tudni kell, hogy a falusi nép nem törte összem agát a lelkesedéstől, hogy MSZMP-tag legyen. Falun az agitáció sokkal nehezebb volt, mint városon). 
Olvashatjuk a könyvben, hogy nem lehetett akárkit, akármikor ppárttagnak felvenni. Ügyelni kellett ugyanis arra, hogy a munkás-és parasztszármazásúak többségbn legyenek az MSZMP-ben. Az egyes szervezetek tehát összehangolták a tagfelvételi eljárásokat. 

Hát, a Pártmunkások kézikönyve kis ízelítő a magyarországi kommunizmusból. Ilyen volt. Történészek, politológusok számára ez a könyv kötelező olvasmány. 

Kossuth Kiadó, 1978.