Végvári Lajos:Luzsicza Lajos

Mielőtt betöltenénk eredeti küldetésünket, azaz ajánlanánk ezt a remek kis könyvet, egy apró kis kritikát engedejenek meg. Nem értem, mire jó az, hogy egy jelentős képzőművész életrajzi könyvébe fekete-fehér fotók kerülnek festménykeről. Hogyan lehet egy festményt fekete-fehérben egyáltalán értelmezni? Megértem én, hogy a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának nem volt túl sok pénze, de azért...Mindenesetre most úgy ajánljuk ezt a könyvet, hogy kötet végén található, színesben közölt festményekről írunk néhány- remélhetőleg figyelemfelkető- mondatot. 

Késő őszi táj. A kép uralkodó színe a barna, és annak számtalan árnyalata. Még az égről lenyúló felhők is barnák. Nekem a barna dombokról-hegyekről egy barna takaró jutott eszembe. Valószínűleg nem véletlen az asszociáció. A táj olyan, mint paplan ,amely alatt békésen szunyókál egy ember. Pontosabban: az emberi közösség, amely ebben a tájban él.

Ősz. Kétféle hatást ismerhetünk fel Luzsicza Lajos ezen képén. A háttérben magasodó hegyek, az elöl álló két emberalak, a fehér, valami őrtoronyszerű épület, a cédrushoz és jegenyéhez egyaránt hasonlító fák egyértelműen az Aba-Novák hatást tükrözik ( a kitűnő festő tanara volt Luzsicza Lajosnak a képzőőművészeti főiskolán, mint az Végvári Lajos kitűnő bevezetőjéből kiderül).  A jobb oldalt, elöl álló szekér, amely valamilyen kúthoz van támasztva, viszont egyértelműen a népies iskola hatását mutatja. Tulajdonképpen két kultúrkör, két világlátás találkozik ezen a vásznon, ez teszi izgalmassá.

Vörös kolostor. A szabálytalan alakú hegy magába fogadja a kolostort, mint anyaméh a magzatot. Természet és spiritualitás eggyé válik, tkp. előbbi az alapja utóbbinak, legalábbis Luzsicza értelmezése szerint. A kép uralkodó színe a vörös, annak rengeteg árnyalatával, egymásba játszásával. A jobb oldali két fa mintha magával húzná a kolostort, mint két erölködő ló, aki nem bír terhével. 

Vág mentén. Remek kompozíció: az ég lila, a hegyek kékek ( persze, itt is nagyon sok árnyalatban), a föld pedig sárgászöldes, itt-ott már learatták a búzát. Luzsicza itt azt mutatja be, hogyan alakította át az emberi tevékenység a tájat, pl. jobb oldalon vasúti sín húzódik- méghozzá kékben, mint a hegyek! Elképesztően jó kép, ha van olyan művészet, amire azt mondjuk, elgondolkodtató, akkor ez az. Mert akárhogy fúrja-faragja- maga számára könnyíti az ember a valóságot, a hegyek kék pompája örök. 

Szekszárdi szőlősdombok. Egyetlenegy szem szőlő nem látható a képen, a festő kivonja magát a konvencionális tájképfestészet sablonjaiból. Luzsicza Lajos itt a tájon végigszáguldó, felszínes emberi szemléletet- kritizálja? örökíti meg?. Olyan a kép, mintha motoron ülnénk, és éppen a domdok között száguldanénk a dunántúli lejtőkön. Az út végén pedig ott egy ház, valószínűleg oda igyekszünk, de hogy megérkezünk-e valaha is? A legtöbben bizony nem. 

Erdélyi táj.A háttérben kék és zöld hegyek, valami furcsa párát köpnek magukból, fel a felhőkig, ettől olyan misztikus lesz a háttér. Ezzel a misztikus háttérrel ellentétes az előtérben álló falusi házak nyugalma, kiegyensúlyozottsága, arányossága. Itt a zártság jelenti a harmóniát. Az előtér zárt, a háttér nyitott, a végtelenségig. 

Ha végignézzük ezeket a képeket, meg kell állapítanunk, hogy Luzsicza Lajos (1920-2005) főképp a tájképfestészetben hozott újat. Táj és ember kölcsönhatását mutatta be,ám konkrét emberábrázolás nélkül, mindenféle kommersz politikai és egyéb értelmezést meghaladva. Jó képek, nem csoda, hogy alkotónknak annyi önálló kiállítása volt. Ha illetékes lennék, jómagam is szívesen látnám ezeket a képeket mundjuk az irodám falán vagy az általam vezetett kultúrházban. 
Minden képszőművészet iránt érdeklődőnek ajánljuk Végvári Lajos 1977-ben megjelent könyvét.