Könyvekről mindenkinek

A könyv alcíme. Az 50 legismertebb antik görög mítosz Az európai kultúrkör a zsidó-keresztény, az antik és a germán civilizáción alapszik. Éppen ezért kell ismernünk az ókori világ nagy mítoszait. Ezek nélkül a modern kultúra is érthetetlen. Gerold Dommermuth-Gudrich könyve kiválóan foglalja össze a legismertebb görög mítoszokat. Olvashatunk a világ teremtéséről, Zeusz hatalomra jutásáról, Európé elrablásáról, Pallasz Athéné karaktere körül kialakult vitákról, Héraklészről, a dioszkuroszokról, Narkisszoszról, akiben sok ember magára ismerhet, mindent megtudhatunk a nimfákról, vagy arról, kik és miért ítélték örök kőgörgetésre Sziszüphosz királyt. Az egyes mítoszok kettő-öt oldalban, képekkel gazdagon illusztrálva tárulnak fel, a szövegek után pedig rövid ismertetőt olvashatunk az adott mítosz forrásairól illetve kulturális továbbéléséről. Ez utóbbi, meg kell jegyeznem, lehetne pontosabb és átfogóbb is, bár a Szerző nyilván csak a világirodalmi illetve az egyetemes képzőművészetre,

A Teremtés Könyvétől Malakiás prófétáig Popper Péter két könyvben foglalta össze az Írásról vallott nézeteit, gondolatait. Az Ószövetségről szóló- véleményem szerint- tagadhatatlanul jobban sikerült. Nagyon rövid és tömör bevezető után ( mely elsősorban a könyvek keletkezésére, elnevezésének eredetére, rövid tartalmára vonatkozik), következik egy hosszabb szövegrész: személyes reflexiók, teológusok véleményei. Valahogy számomra ez a könyv ( mármint a Popper Péterére gondolok), valahogy olyan, mintha az lenne a címe: Egy világi ember gondolatai az Ószövetségről. Véleményem szerint túl sok benne a kultúra. A Teremtés könyvének magyarázata Madách: Az Ember tragédiája alapján, vagy éppen Isten létének az emberiség hierarchia-igényével történő magyarázata- nem éppen egy istenhívő ember világlátásának jelzései. Valahogy túl profán dolog az iszlámmal való összehasonlítás is. Popper Péter: Az Írás című könyve a vallástudomány kategóriájába tartozik, abban az értelemben, ahogy ezt a szót né

Nagyon húzós-vonós, feszes cselekményvezetésű könyvet adott nekünk Deborah Harkness. Minden sci-fi- és fantasy-rajongónak ajánlhatjuk. Ugyanakkor hozzá kell tennünk: nem pusztán irodalmi szórakoztatásról van szó, hanem valami többről. Deborah Harkness mond valamit a világról. Azt mondja, hogy az " éjszaka árnyai" mindig elkísérnek. Lehetsz te erkölcsös ember vagy okkult boszorkány, szakmában kiváló vagy éppen semmihez nem értő senkiházi, a démonok, ördögök, boszorkányok mindig ott vannak veled. Bármit teszel, elkísérnek. Még az időbe is elszökhetsz, mint a regény főhősei, Deborah és Matthew, a vámpír teszi: visszalépnek Shakespeare korának Angliájába, hogy a múltban találják meg gyökereiket. Nem sikerül, mert a történelem is el van átkozva. Aztán arról is szól- legalábbis számomra- Az éjszaka árnyai című könyv, hogy ami látszólag gonosz és embertelen, az valójában nem akar gonosz és embertelen lenni. A gonosz- mint például a vámpír Matthew- igazából jó szeretne lenni, iga

Hogy ócska és közhelyes humorral kezdjem:Arundhati Roy könyvének olvasása számomra nem okozott felhőtlen boldogságot...A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma regény, több szálon futó, olykor egymásbaívelő cselekménnyel, s az indiai Szerző szándéka szerint keresztmetszetet ad a mai India összetett és sok problémától gyötört társadalmáról. Hogy ócska humorral folytassam, szerintem ebből a merész célkitűzésből csak a probléma maradt. A cselekmény egyik szála egy transzvesztitáról, bizonyos Andzsumról szól, akit ellenségei nem ölnek meg, mert nem akarják vérével beszennyezni a fegyverüket- és természetesen, Arundhati Roy mindennek kapcsán a toleranciáról elmélkedik. Felvetődik a kérdés: mennyire tipikus figurája az indiai társadalomnak a transzvesztita? Semennyire. Mint ahogy atipikus figura marad az európai, az amerikai, a japán, a mongol és a dzsumdzsum kultúrában is. Az emberek többsége nem akar transzvesztita lenni, inkább valami szakmát tanul...Arundhati Roy persze nem erre a következt

A könyv alcíme: A Bibliától Freudig, a bolondokházától a modern orvostudományig. Az őrültekkel soha nem tudtunk mit kezdeni. Andrew Scull könyve voltaképpen sikertelen kísérletek sokaságának lelket-megrendítő katalógusa. Az őrület kultúrtörténete áttekinti mindazokat a módokat, ahogyan a különböző kultúrák a történelem folyamán bántak vagy bánni kívántak az őrültnek bélyegzett emberekkel. Az őrületet sokáig kizárólag démonikus erőknek tulajdonították. Ám a keresztény egyház sokáig elutasította a démonűzést, mint ördögtől való és bizonytalan kimenetelű vallásos aktust. Amikor azonban kiderült,m hogy a vásári sarlatán orvosok biologikus módszerei- érvégés, köpölyözés, a fej sütögetése forró vasakkal, ököllel történő verés- majd a 18.századtól a magukat felvilágosultnak tartó " orvosok" kísérletei, például elektromosság alkalmazása a legkülönbözőbb testrészeken, majd a 20 .század csodának kikiáltott módszere, a lobotómia, nem hoz eredményt, akkor jöttek rá egy egyszerű igazsá

Kultúrpesszimista- mondják a divatos és divatból kifelé menő álfilozófusok az effajta könyvekre. Pedig Mario Vargas Llosa perui író csak józanságot akar. Vissza akarja hozni az értéket a kultúrába. Merthogy- amint az a Látványcivilizáció című könyv több esszéjéből is kiderül- ezek az értékek elvesztek.Van helyettük elvont posztmodern okoskodás ( Llosa különösen kárhoztatja Derridát, Foucault-t és követőiket),mely kétségbe vonja egyáltalán a létezés létjogosultságát is, van szexuális szabadosság, mely a nem megváltoztatására, a természetes emberi közösségi értékek, például a család tagadására épül. Aki nem hiszi, olvassa el Llosa könyvében azt az írást, mely arról tudósít, miféle szexuális tanfolyamot szerveztek az általános iskolásoknak Baszkföldön, vagy hogy miféle könyveket árulnak Párizs legnevezetesebb könyvesboltjában. Van-e remény arra, hogy Llosa vágyai megvalósulnak? Talán igen. A világ értelmisége, mivel egyre kevésbé érti a posztmodern filozófusokat és a dekonstrukció hívei

Nagyon nagy divattá vált az utóbbi években a labdarúgás beemelése a kultúrába. Számtalan történészi és írói kísérlet szemtanúi lehettünk, melyek Puskás vagy Albert állítólagos aranykorszakának megidézésével nyújtottak szellemi élvezetet. Borsi-Kálmán Béla könyve nem ilyen. A Pszeudo- fociesszék alkotója számára a foci csak alkalom ( az "ürügy" szót azért túlzás lenne használnunk...), hogy kifejthesse véleményét a huszadik század társadalmi és politikai mozgásairól. Teszi mindezt szellemesen, jó stílusban, és kellő alapossággal. Külön öröm volt számomra az Aranycsapat mítoszával foglalkozó esszé. Ez a téma a mai napig érzékeny pontja a magyar futballszerető közvéleményben. Puskásék istenítése ma is gyakori, és helytelen. Ám éppolyan helytelen a revizionista felfogás is, mely a valóságoshoz képest kisebbíteni igyekszik Sebes Gusztáv csapatának sikereit. Borsi-Kálmán Béla megtalálja az arany középutat. Jót tenne, ha mindenki így tenne. Nemcsak a fociban. L'Harmattan- Ur

Pedig mi mindent megtettünk... Amint az Szuhay Péter könyvéből kiderül, még azt a kockázatos lépést is meghúzta a kétegyházi önkormányzat, hogy cigány pedellusokat alkalmazott a helyi iskolában ( pedagógiai asszisztens munkakörben), csakhogy ezen munkaerők nem váltak be, egy részük önként lelépett, más részüket el kellett küldeni. És ezzel a röpke ténnyel válik világossá, miért nem lesz itt soha Cigányország: az érintettek nem akarnak beilleszkedni, a magyar többség pedig intoleránssá vált, pontosabban: eleve gyanakvóvá. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Ki kezdte a csatát? Azt gondolom, Szuhay Péter témaválasztása már jelzi, mit is gondol erről az író.Annak ellenére igaz ez, hogy Szuhay messze nagyobb látkörűnek bizonyul, mint az ezredforduló jelszó-skandáló liberálisai. Jó könyv ez, bár nem nagyon szeretünk olvasni a cigányokról- talán azért, mert rossz a lelkiismeret. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy nem tettünk meg mindent az integráció érdekében. Sokan, fől

Alcím: A hold fiainak története Dr. Aradi Éva nagy ismerője a kelet kultúrájának. Szenvedélyesen keresi a magyarok elődeit, sokszor szembemegy a hivatalos történettudománnyal, állításai, okfejtései meggyőzőek, a nemzetközi szakirodalomban is otthonosan mozog. Éppe emiatt kellene nagyobb teret kapnia munkásságának. Ő az első történész, aki valóban meggyőzően tudja bizonyítani a mindenki által ismert, de eddig csak hipotetikus tételt, hogy a népvándorlás idején nemcsak keletről nyugatra mozogtak népek, hanem nyugatről keletre is. Egy szkíta nép: a kusánok című könyvéből egy ilyen népet ismerhetünk meg. A kusánok a Kaukázus vidékéről érkeztek a Kr.u.1. században Baktria és India vidékére, ellenőrizték a Selyemút egy részét, virágzó kultúrát teremtettek, annak ellenére, hogy eleinte az itt élő hellenizált indiaiak és perzsák nem látták őket szívesen. Aztán megszokták. És megszerették. A kusánok egy idő után már hódítóként is felléptek, legnagyobb uralkodójuk, I.Kaniska állítóag egész

A szintetizáló történetírás mesterműve Pierre Riché : Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton című könyve. Látszik, hogy a francia Szerző szakavatott történész módszerességével nyúlt az anyaghoz, irdatlan mennyiségű szakirodalmon átrágva magát. Persze, azért a prekoncepció sem hiányzik...Az európai történeti köztudat úgy tartja, hogy a Római birodalom bukása után elkövetkezett a barbár Nyugat korszaka, ahol is vérszomjas germán törzsek uralkodói emberkoponyából készült ivókupákból itták az asztali áldást. Pierre Riché úgy döntött, bebizonyítja mindennek ellenkezőjét. Azt, hogy a 6-8.századi Nyugat valójában egy sajátos, utánozhatatlan keresztény civilizációval rendelkező egység volt. Ez a bizonyítás időnként sikerül, időnként zátonyra fut a tényeken. Mindenesetre az tény, hogy nagyon érdekes történelmi könyv kerekedett ki ebből a bizonyítási kísérletből, melyben a szerzetes eszményképről éppúgy olvashatunk, mint az európai kultúrát nemcsak érintő, de jelentősen befolyásoló bizánci hatás

Ez a könyv példát adhatna sok oxfordi, cambridge-i és egyéb tudósnak arról, hogyan kell úgy a globalizációról beszélni, hogy nem istenítjük azt. Csak elfogadjuk, mint 21.századi történelmi tényt, és megtanítjuk az embereknek, hogyan éljenek az ebből adódó új lehetőségekkel. Hidasi Judit: Interkulturális kommunikáció című könyve rövid, tömör, de ennek ellenére roppant gondolatgazdag összefoglalását adja témájának, felkeltve az érdeklődést az egyes részterületek iránt. A könyvben olvasható számtalan tény, gondolat, gondolati folyamat  közül itt két dolgot emelnék ki: 1. Tudomásul kellene venni, mint azt Hidasi Judit is teszi( vezető angol nyelvű szakirodalomra támaszkodva),hogy a kultúra tanult, nem pedig öröklődő. Nem genetikailag vagyunk egy " adott kultúra" részei, mint azt egyes tudósok állítják, hanem minden, ami ismeretünk van, tanuljuk. Ebből számomra három, az eredeti tartalomtól messzire vezető reflexió azonnal következik: a, Ha a kultúra tanult, akkor változtatha

Daniel Coleman: Romboló érzelmek című könyve- melynek alcíme: Hogyan legyünk úrrá rajtuk?, ami már önmagában is determinálja, miről fogunk olvasni a könyvben- voltaképpen azt igyekszik bizonyítani, hogy az érzelmek is a kultúra virágai, pontosabban kifejezve: másképp érez az, aki Ázsiában, s másképp, ki Európában vagy Amerikában született. Nemcsak felnőttkorban, hanem már csecsemőkorban is eltérnek az érzelmek a Föld bolygó különböző tájegységein. Ezt eddig is tudtuk, bár igaz. Mindezen tétel bizonyításához pedig jó alibit szolgáltat Őszentsége, a Dalai Láma, aki amúgy is egy nyugodt úriember benyomását kelti. Nem tudom, megjelenés előtt elolvastatták-e vele a könyvet. Csak tán... A könyv olvashatóságát nagyban megkönnyíti, hogy nincs benne semmi érdekes. Legalább nem kerülünk izgalmi állapotba, ami ugyebár káros, mert felizgat. Pusztán csak elkönyveljük: lám, megint egy nyugati ember, akit elbűvölt a buddhizmus. Pontosabban: a buddhisták nyugalma. Még pontosabban: egyes buddhisták

Szemlér Ferenc nevét mára elfeledte mind az erdélyi, mind az anyaországi olvasóközönség. Kár. A mirigy esztendeje az egyik legkiválóbb magyar történelmi regény. Igaz történeten alapul: az 1755.évi Brassó környéki pestisjárványt mutatja be a kirekesztett Szüle István plébános szemével. Persze, mint minden jó könyv esetében, a sztori csak fedősztori, a lényeg mélyebben van. Kultúra és középkori barbárság, nyelvek, kultúrák kavalkádja- és az ezen helyzetben küzdő, talpig becsületes egyén. Szólni kell a nyelvezetről is. 18. századi stílusú, ennek ellenére remekül értelmezhető a művelt laikus olvasó számára is. Igazi, apokaliptikus pestisregény, a feszültség remek fokozásával. Na, ezt kellene kötelező olvasmánnyá tenni...